Annyi bizonyos, hogy az „én időmben” (de rég is volt...) a testnevelő tanár sokkal tapasztaltabb „orvosnak” bizonyult, mint az iskolaorvos (annak idején ilyen is volt, s az ő dolga volt felmentést adni, ha azt indokoltnak találta). Szóval vannak, akiket orvos által adott felmentésük a testnevelés óra alatt tétlenségre ítél. Kitalálta a szakminisztérium, hogy a felmentettek sakkozzanak addig, amíg társaikat izzasztja a tornatanár. Erre én – aki életem jelentős idejét szántam a sakkozásra és annak oktatására – azt állítom, hogy ez a pótintézkedés a sakksport lebecsülésében és a sakkjáték nem ismerésében gyökerezik.
Vannak országok, ahol a sakk oktatása iskolai tantárgy, és nem kisebb a jelentősége, mint bármelyik érdemjegynek, amelyet elér a tanuló. Maróczy Gézát, a magyar sakkozás nemzetközi nagymesterét és számos sakk-könyv kiadóját, nemzetközi verseny elemzőjét és részvevőjét idézem: „A testnek a sport, a szellemnek a játék a lehetősége. Tisztán sport vagy tisztán játék el nem képzelhető, mindig van ebből is, abból is egy rész, és a keveredésben vagy az egyik, vagy a másik a jelentősebb. A hármas együttes: a munka, a sport és a játék képezi az embert a maga legtökéletesebb alakjában, és ez termeli ki azt a teljességet, ami a szerves világ fő mozgatója.”
Íme, mennyire fontosnak és meghatározónak tekinti Maróczy a sakkot, amely egyben játék, tudomány és művészet. Ezért tekintem az amúgy pótlásként „odavetett csontnak” a tanügyminisztérium javaslatát. Mert túl azon, hogy a sakk szórakoztató játék, tudomány is, hiszen minden sportágnak, de akár játéknak is szabályai, belső törvénye van, etikai töltete, s ezeket mind tanulni kell előzetesen, mielőtt sakkozóknak neveznénk magunkat. De a sakk művészet is, mert egy tökéletesen kivitelezett stratégia, a sikeresen végrehajtott taktikai szakaszok után, szépérzékünket gazdagítja, örömmel tölt el a játék befejeztével.
Tudtommal a testnevelés tanárokat nem képezték ki az egyetemen a sakkozás megismerésére. Enélkül csak annyit tehetnek, hogy az érintett diákok elé teszik a sakktáblát, és rájuk bízzák, hogy mit kezdenek a 64 fekete-fehér mezővel és a 32 sakkbábuval. Így soha nem fognak még elemi szinten sem megtanulni, s ezt sakkoktatói tevékenységem idején megtapasztaltam. Nevezetesen azt, hogy a rosszul beidegzett sakkismereteket alig lehet a szabályos irányba javítani.
Megoldás lenne tehát, hogy olyan oktatóra bízzuk ezeket a felmentett tanulókat, akik legalább a sakkjáték alapszabályaival tisztában vannak. Figyelembe véve a kiterjedt iskolahálózatot egyrészt, a sakk szabályait ismerőket másrészt, ez az ideális lehetőség megvalósíthatatlan. A tanulók pedig egy játék rejtett szépségeinek a megismerése nélkül maradnak, ami nem okoz örömet nekik, és csak egy újabb, megunt tantárgy marad. Akkor pedig jobb, ha a sokkal egyszerűbb römit adjuk oda póttestnevelési óra gyanánt.