Demeter J. Ildikó
Sakkozni jó, ez nem vitás, örömet és sikerélményt is ad egy szép játszma, de az agytorna nem helyettesítheti a gyermekek rendszeres mozgását. Puskás Attila lapunk október 11-ei számában már szakszerűen megindokolta, hogy – sakktanárként – miért nem tartja jó ötletnek a testnevelési órák alól felmentett diákok iskolai sakkoktatását, de vannak más érvek is.
Rossz nézni, hogy a mai gyermekek, kamaszok, fiatalok egy része járni is alig tud. Panaszkodnak erre már az óvónők, akiknek nehézséget okoz ebben a gyönyörű időben sétálni vinni még a nagycsoportosokat is, és panaszkodnak a tanítónők, tanárok, akiknek megzabolázatlan erőkkel küzdve kell diákjaik figyelmét lekötniük. Heti két tornaóra ugyanis jóformán semmire sem elég, hiszen az eleje és a vége elvész az átöltözéssel; középiskolában már ebből is csak heti egy óra marad, amiről évről évre több kamaszt mentenek fel – miközben minden tévécsatornán dől a közérdekű hirdetés, hogy „saját egészsége érdekében mozogjon naponta legalább fél órát”. Ugyanaz az állam buzdít erre, amely ilyen kevés tornaórát ír elő az iskolákban, és általában vajmi keveset törődik polgárai egészségével.
Holott tudnia kellene mindenkinek – különösen a döntéshozóknak –, hogy az egészséges életmódba fektetett pénz busásan megtérül, a mozgáson megspórolt kiadások pedig később hatványozottan köszönnek vissza a gyógykezelési költségekben. A sepsiszentgyörgyi önkormányzat épp ezért indította a Bevezetés a sportba programját a 6–10 évesek számára, ami nagyon fontos, de nem elég.
Néhány éve felmerült a napi még egy tornaóra bevezetése az iskolákban, aztán ez is elaludt, pedig vitathatatlan lenne a haszon. Magyarországon már kötelező a heti öt óra, és bár ezek egy részét délután tartják, felmentés csak azok számára van, akik igazolni tudják, hogy legalább annyit mozognak – sportolnak vagy táncolnak – magánszorgalomból. A rendszeres mozgás jótékony hatásai ott kezdődnek, hogy felgyűlt energiáit nem agresszivitásban, zavarkeltésben vezeti le a napi 6–8 órai padban ülésre ítélt kamasz, aki például a reggeli futásban önfegyelmet is tanul, és jobb kedvű is lesz.
És nem kell kihagyni senkit. Svájcban vakokat láttunk sízni – kísérőjük csak irányította őket –, mozgáskorlátozottakat szlalomozni sítalpakra szerelt székekben, járásképtelen személyt kézzel tekerni a bicikliúton, kerekesszékkel teniszezők, fél lábbal úszók pedig itt nálunk is vannak. Lehet találni, ki lehet dolgozni a sérültek számára is megfelelő mozgásformát – és ezt intézményesen kell megtenni, hogy ne csak azok kiváltsága legyen, akiknek az anyagi, családi körülményeik megengedik a sportolás luxusát. Átgondolt, összehangolt állami stratégiára és következetességre van szükség, nem hirtelen ötletekre. Amúgy a sakk sem lenne rossz, csak jól kell oktatni, és nem testnevelés helyett.
