Az 1956-os események erdélyi vonzatainak megértése az 1945 után erdélyi, romániai magyar társadalomtörténet áttekintése nélkül nem lehetséges, hiszen csak így válik láthatóvá az a folyamat, amely első szakaszában a Magyar Népi Szövetség, majd a Magyar Autonóm Tartomány megszűnéséhez, a nemzetpolitika gyökeres átalakulásához és végül a Ceaușescu-korszak alapjainak megteremtéséhez vezetett az 1960-as években. Erre a húsz évet felölelő emlékezésre hívta az érdeklődőket Sepsiszentgyörgyön Stefano Bottini, Erdély legújabb kori történetének egyik legismertebb kutatója.
AVörös Hadsereg jelenléte nélkül a kelet-európai államokban a Szovjetunió által rájuk erőltetett politikai hatalom, a rendszer kiépülése és a birodalmi terjeszkedés elképzelhetetlen lett volna. Megszállás jellegű jelenlétre volt szükség, amit Románia is megtapasztalt 1944 után, de Magyarországgal ellentétben, ahol összeomlott az államhatalom, Románia egészen másként kezelte ezt az időszakot, kezdve az 1944. augusztus 23-i átállástól – szögezte le előadása elején a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa. Bottoni meglátása szerint a román viszonyulást két cél vezérelte: az ország függetlenségének visszanyerése, illetve Észak-Erdély visszaszerzése. Ebben teljes konszenzus volt a román politikai szereplők között. Az átállás adta tárgyalási pozíciót kihasználva a szeptemberi fegyverszüneti egyezményben már rögzítik is, hogy Erdély Romániához fog tartozni. Észak-Erdélyre nagyon nehéz időszak köszöntött, jelentős a civil és a katonai veszteség, sokakat elhurcoltak a szovjetek, mások elmenekültek (a magyar államapparátus képviselői a kivonuló magyar csapatokkal). Emellett teljesen kaotikus közigazgatási állapot alakul ki, a román hatóságok bejöttek 1944 őszén, majd a szovjetek kiutasították őket, aztán újból megjelentek 1945 márciusában, és véglegesen itt felejtették magunkat.
Petru Groza mesterműve
1945 márciusában a véglegesen berendezkedő románok azt ígérték, a lenini, sztálini irányvonal egészen mást hoz az erdélyi magyarok számára, mint a 20-as évek utáni jogfosztó diktatúra – Bottoni szerint ennek köszönhető, hogy az erdélyi román és magyar baloldal, amely kérdés nélkül felkarolta ezt az ígéretet, rengeteg embert tudott mozgósítani. Erre utal, hogy a Román Kommunista Pártnak 1944-ben még alig van tagsága, de 1945-ben már félmillióra duzzadt, és ennek nagyjából 15 százaléka magyar nemzetiségű. A párt első éveiben a magyarok egyértelműen túlreprezentáltak, mivel el akarták hinni, hogy ez az új berendezkedés nem ugyanazt jelenti majd, mint Lengyelországban vagy Csehszlovákiában, ahol a nemzeti kisebbségeket kitelepítették. Az erdélyi magyarok jelentős része jól látta abban az időszakban: a megmaradás egyetlen járható útja a berendezkedő hatalom mellé állni valamilyen módon, csökkentve ezzel az Észak-Erdélyben amúgy is alkalmazott kollektív megbélyegzés hatásait.
A kutató szerint a Petru Groza vezette kormányok felismerték, hogy a hatalmi konszolidáció csak akkor lehetséges, ha a helyben többségben lévő magyar kisebbségeket érdekeltté teszik ebben. Itt jön be a képbe az egyébként igen ellentmondásos, máig enigmatikus figurának számító Groza kétirányú politikai mesterműve. Egyrészt elkezdték a politikai integrációt, azaz a magyaroknak tilos volt jobboldali pártokra szavazni, a döntően baloldali Magyar Népi Szövetségbe kellett őket integrálni, amely a kommunista párt hatalomra jutását segítette a többségében magyarok lakta területeken. A szervezet szabad idejében a magyarok panaszainak kezelésével is foglalkozott. Groza, mert köztük szocializálódott, ismerte, hogy a többnemzetiségű Erdélyben a magyarok kulturális szempontból önállóak, így a húszas-harmincas évek erőszakos asszimilációs politikája nem működőképes. 1945 után mindezt mintegy 10–15 évre elfelejtették – így jöhetett létre az ötvenes évekre a csúcsra járatott oktatási rendszer (iskolahálózat, egyetem). Egy új magyar kultúra létrehozásának igényét is megfogalmazzák. Groza szerint a szocializmust magyarul kell felépíteni az erdélyi magyaroknak, különben elutasítják. Ennek a felismerésnek egy késői vagy talán utolsó terméke a Magyar Autonóm Tartomány. Ezt előzte meg az egyetem, általában egy ellenőrzött állami intézményrendszer engedélyezése, amely létrehozta saját új magyar kultúráját erdélyi magyar művészek, írók segítségével, és azt működtették is. Bottoni arra is rámutatott: a rendszer sajátossága volt, hogy az 1949-ben beindult társadalom elleni brutális támadás (a szocializmus építésének első szakasza), amely főképp a kollektivizálásban nyilvánult meg, egy ideig nem vetett véget ennek a nemzetiségi politikának.
