Amitől viszont a legjobban tartok a  „jól, csak...” Na ezután jön az igazi, véget nem érő sirám. Az epeköveiről, anyósáról, a hálátlan gyermekéről, a kutyás szomszédról, a szarházi férjéről vagy meg nem értő feleségéről, a zsarnok nagynéniről, az elmebeteg főnökéről, a pocsék nyárról, a közelgő hosszú télről, a válásáról, a kevés vagy túl sok munkáról, a szárazságról és az esőről, a számlákról, az egészségtelen táplálkozásról, és akkor még hol van a globális felmelegedés, a terrortámadások, a migránsok és egyáltalán az egész világ kínkeserves bánata? Nem akarok gúnyolódni, esküszöm, mert van baj elég mindenhol mindenkivel, tudom én azt jól.

Én sem kelek naponta valamiféle hűdött hurráoptimizmussal, ahhoz teljesen hülyének kellene lennem, remélem nem vagyok az. (Még.) Velem is megesik, hogy egyszerre romlik el a mosógép, a kazán, és három hónap megérdemelt „bünti” után nem indul az autó. Azaz indul egy burranásnyit, beáll keresztbe, és onnan moccanni nem akar, elzárva az utat három tömbháznyi szomszéd elől este kilenckor. És ezek még a kisebb bajok, lenne nekem is sorolnivalóm bőven. Általában nem  kapok röhögőgörcsöt a tornyosuló problémáimtól, de ha előfordul mégis, azt egy „írjuk a többihez” legyintéssel teszem. Mert isten bizony, megpróbálok örülni mégis egy kicsit annak, aminek épp lehet.

Például, hogy találok egy tisztességes mosógépszerelőt, aki orvosolja a problémát, majd amikor két hét múlva egy másik alkatrész adja be a kulcsot, másfél órás próbálkozás után sajnálattal közli, hogy ezzel már nincs mit kezdeni, de (! ) bárhogy erőszakoskodom, még csak a kiszállásért sem vesz el pénzt. „Tegye  az új gépbe!” Hát vannak még ilyen emberek? Igen. A kazánnak is megkerül a szakija, addig tesz-vesz, agyal, amíg erre is megvan a megoldás, kihúzom vele a telet. Hurrá, tavaszra ki lesz fizetve a mosógép, lehet gondolkozni egy új kazánon. (Vagy a nyaraláson? Na mindegy, ez még a jövő zenéje.) Ja, az autó!  Ott áll keresztben este kilenckor, restelkedve hívom ebben az órában a szerelőt, de hát pánikhelyzet van, tőlem se ki, se be, reggel indul(na) az élet. És jön, hagy csapot, papot, kihúz a bajból, az autót visszarámolja a helyére, majd holnap kideríti, mi baja.

Remélem nincs nagy vész, mert hát, ugye új mosógép, kazánjavítás, és  nekem is jönnek ám a számlák. Másnap kiderül, hogy akkora baj épp nincs, „csak” egy alkatrészt kell kicserélni. És én már ennek is örülök. Továbbá annak, hogy nemcsak megtaláltam a hozzáértő, jóérzésű embereket a sorra csődöt mondó gépeimhez, de most pont ki is tudom fizetni a fent említett javításokat. Sorolom tovább. Örülök, hogy tudok dolgozni, mert van még valamennyi agyam, és a lábaim is visznek (ami ugye természetes, adott, de még sincs meg mindenkinek). Tudok olvasni és zenét hallgatni, mert látok, és nem vagyok süket. Van ahová hazamennem, nem éhezem és nem fázom.

Tudok szeretni, és van akivel veszekednem, van akinek összerakhatom a szétdobált ruháit. Igénytelen lennék? Demagóg dumának tűnik ez? Lehet. Hát ha még azt is hozzáteszem, hogy amikor időnként megfeledkezem magamról, és az utcán mosolygok, van aki nem néz idiótának, visszamosolyog. Azért ez se rossz. Nem kell reggeltől estig spirituális irodalmat olvasni, meditálni, nem kell különösebb megvilágosultság, felismerés ahhoz, hogy elkezdjük egy kicsit a jelen pillanat apró, de észrevehető jó dolgait is meglátni. Tanulható, gyakorolható ez is, és az alkalmazása sem bonyolult.
Ha az utcán szembe találnak menni egy vigyori, rövid hajú nővel, nem biztos, hogy idióta. Lehet, hogy én vagyok, amint épp gyakorlom a pillanat örömérzését.