Ha esőnek kellett esnie az előadásban, öntözőkannából zúdította a vizet színészeire. Ha nem telt ki a szereposztás, a társulattal játszott. Ha kellett, rendezett... És akkora szeretettel ölelte magához társulatát, hogy mire az észrevette, fedett autót vásárolt... saját pénzéből (egy évig mondtak le mindannyian a napidíjról), hogy a legeldugottabb helyre is eljusson a magyar szó, a léleküdítő játék...

*
Egyetemi katedrán lett volna a helye annak a halk szavú, nagy tudású, színházat rajongásig szerető középiskolai tanárnak, aki ismerkedési szándékkal meghívta „Harsány apostolt”. Miközben kanalazták a házban egyetlen, vendég elé tehető finomságot, a madártejet, egyszerre csodálkoztak egymásra! Találkozásuk sorsszerű volt!

*
Sokféle sorsot sodort egymás mellé a történelem szele 1948-ban Sepsiszentgyörgyre. A kaptafa mellől a cipészt a hajdani filmsztár mellé, a Ludovika Akadémiát végzett egykori magyar katonatisztet a volt kommunista néprendőr mellé, szabót jogász, kalapkereskedőt vándorszínész mellé...

*
A kisváros lázban ég. Sepsiszentgyörgy Európa legkisebb színházi városa lett. Egyre többen csatlakoznak az alapítókhoz. De ez a csoport ember még nem társulat. Hiányzik valami...

*
Véletlen lett volna két ember találkozása a tanár lakásán? Más-más ízlésű, hitű, sorsú, szándékú, egymást vonzó-taszító, sorspróbálta emberben moccan a gyermek... Mindegyikben. Mesét hallgatnak, igaz mesét. A Játék születésének titkairól... Zene, színek, szavak, ritmusok, mozdulatok  egymásba átjátszásának csodáiról, a görög, római színház hihetetlen sokszínűségéről, előadó és néző egymásrautaltságáról, a magyar nyelv léleképítő, közösségmegtartó, gyógyító erejéről. A középiskolai tanár elemében van. Egyetemi szinten mesél a „gyermekeknek”.

Az együvé sodródott csapatban moccan az együttes...

És Salamon Sándor tanár úr – írói nevén Sombori – évekig kíséri őket az úton. Ott van az első, országos visszhangot keltő Remény előadásain – a színház életének 9. évében – Bukarestben, ahol egyenesben fordít egy teremnyi román nézőnek. A közönség percekig állva tapsol: Bravo, Sfîntu! (Bravó, Sepsi) Ez a tanár úrnak is szólt...
Sok évig a színház irodalmi titkára. Gábor Áronról írt darabjának sepsiszentgyörgyi színrevitele száz előadást ért meg visszhangos sikerrel. Agyagfalván előadás végén egy nagy bajuszú székely ember megszólalt: A jó Isten még a lába nyomát is áldja meg annak az embernek, aki ezt a darabot megírta nekünk.

Töprengtem, hogy lehetne legalább jelképesen megköszönni az évfordulón a tanár úrnak, a színházi embernek, hogy sorsát akkor osztotta meg a színház sorsával, amikor a legnagyobb szükség volt arra, hogy a társulat tartós útravalóval indulhasson az ismeretlen útra...

*
Kezemben a nagyváradi színház 1984/85-ös évada Mezítláb a hóharmatban című ősbemutatójának a műsorfüzete. A fiatal szerző, aki már túl volt első darabjának a bemutatóján (Galambok a hóhullásban, 1979, Székelyudvarhelyi Népszínház, rendező Kovács Levente), érezhetően egy gyermek őszinteségével, költészetbe oltott humorral és öniróniával vall a váradi színháznál megélt, egymást alaposan meggyötrő alkotói munkáról. Miután mindenkinek mindent megköszön, így fejezi be vallomását: „Hálám jeléül végül egy intézményt is meg kell említenem: a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházat. Alapítási évében, 1948-ban születtem, s ha akkor ott nem nyitja meg kapuit, én soha nem ismerhettem volna meg a színházat, és valószínű, drámát sem írtam volna soha.” (Salamon András)

*
Az egykori szerzőt, tanárt, írót, diákszínjátszó együttest szervezőt tanítványai nagyon szeretik. Főleg azok, akik óráin őt hallgatva csodálkoztak rá a játék csodájára. Nem egy közülük ma színész, rendező, dramaturg, bábszínész.

*
Mint harmatcseppben szivárvány fénylik fel egy igaz történet megtartó üzenete: semmi sem véletlen. Salamon András pontosan akkor született, amikor az édesapa tudásával, szeretetével magához ölelte a Gondviselő által kiválasztott, szóra váró komédiásokat.