Koszorúzás

Van, akire és van, amiért emlékeznünk – kezdte rövid igehirdetését ­Incze Zsolt református lelkipásztor péntek délben a színház előcsarnokában, ahonnan a helyi temetőkbe indult a társulat, hogy megkoszorúzza az elhunyt kollégák sírját. A lelkész Ezékiás, a beteg király szavait idézve az Ószövetségből, tisztelettel beszélt azok emlékéről, akik hűséggel és tökéletes szívvel jártak az Isten előtt, akik sok jót cselekedtek az Ő szemei előtt. Világunkban, ahol egyre inkább csak az anyagiak számítanak, értékelnünk kell azokat, akik segítenek megélni érzéseinket, ápolni lelkünket, és játszani tanítanak – fogalmazott a lelkész, majd azokért az egykori színházi emberekért fohászkodott, akik annyi örömet szereztek a város lakóinak. „Köszönjük, hogy voltak, vannak színészeink ebben a városban, add, hogy még sok hasonló évfordulót ünnepelhessünk” – zárta imáját Incze Zsolt.

Fordulatokról

Péntek délután a magyar színházi élet két sokat megélt alkotója, az elmúlt évtizedek színházi fordulatainak két figyelmes tanúja beszélgetett a Magmában. Nemes Levente és Nánay István vallomásai nyomán nagyon sok általános információt és kulisszatitkot is megtudhattunk az elmúlt évtizedek színházi életéről, művészi irányzatairól, valamint arról, hogy a folyamatosan változó színházművészeti törekvések hogyan jelentek meg a sepsiszentgyörgyi színház történetében. Érdekes volt megfigyelni, hogy több évtized távlatából hogyan értékelik a sepsiszentgyörgyi színházban lejátszódó egyes folyamatokat, a társulat lassú átalakulását, milyennek látták belülről, illetve kívülről az intézmény működését, miként tudtak ebben aktívan is részt vállalni.

Nánay elmondta: már a hetvenes évek elejétől járt Erdélybe, amíg 1986-ban ki nem tiltották az országból, de a rendszerváltás után újra rendszeresen látogatta az erdélyi magyar színházakat, ezenkívül pedig Pesten is nagy figyelemmel kísérte az erdélyi vendégjátékokat. Nemes Levente nevét akkor tanulta meg, amikor Tapolcán kiskatonáknak játszotta a Dózsát, mert egy korábbi élménye nyomán meg volt győződve, hogy ennek a produkciónak csak­is bukás lehet a vége, ennek ellenére elképesztően forró hangulatot teremtett a színész az előadással. Nánay szerint a hetvenes-nyolcvanas években is voltak erős előadásai ennek a társulatnak, annak ellenére, hogy nem kaptak akkora figyelmet azokban az években, mint a többi erdélyi színház. Nemes Levente szerint egy 15 ezer lelkes városkában csupán politikai, ideológiai okok miatt jöhetett létre színház, hisz az értelmiségi réteg annyira elenyésző volt, hogy csak tájolásból lehetett fenntartani az intézményt, ami nagyon rányomta bélyegét az alkotómunkára.

Nánay István és Nemes Levente

Kováts Dezső igazgatói mandátuma jelentette az első fordulatot a színház életében – mondta –, hisz ő Tompa Miklós Székely Színházának mintáját próbálta követni. A következő fordulatot Bán Ernő rendező jelentette, aki új utakat keresett, kísérletezéseit pedig a Sepsiszentgyörgyre szerződött első képzett színészek is örömmel támogatták: Zsoldos Árpád, Molnár Gizella, László Károly, Kőmíves Mihály, később Visky Árpád, Nemes Levente... Akkoriban a lélektani realizmus volt a divatos művészeti irányzat, de lassan rájöttek az alkotók, hogy a kommunista esztétikán belül is lehet új utakat találni, ezért igen népszerű volt az értelmiségiek körében Roger Garaudy Parttalan realizmus című kötete.

Az igazi nagy fordulatot a 60-as évek hozták, amikor a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrejötte után Sepsiszentgyörgy rajont Brassó tartományhoz csatolták. Ezután következett a megyésítés, amely újra nagyot lendített a város kulturális életén, és egy olyan értelmiségi réteg kialakulását eredményezte, amely befogadóbb volt a modernebb stílusú előadásokra. Dukász Anna igazgatása alatt tehát újabb fordulat történt, de ez valójában a Dukásszal együtt érkező Seprődi-Kiss Attila rendezőnek köszönhető, aki nemcsak a színészekre, de Völgyesi Andrásra, a másik rendezőre is hatást gyakorolt, miközben éveken át rivalizáltak egymással.

Sylvester Lajos igazgató és a Nemzetiségi Színházi Kollokviumok jelentették a következő fordulatot, a 82-es Kollokvium betiltása azonban a negatív események hosszú sorát indította el, amely Visky halálától Sylvester leváltásán át Seprődi és Völgyesi távozásáig és az intézmény anyagi támogatásának a teljes megvonásáig csupa negatív fordulatot jelentett a színház életében. A nyolcvanas évek végére teljes önellátásra kényszerült a társulat, és a közönség nélküli román tagozat létrehozásával egy másik intézmény eltartását is a nyakába varrták, így olykor napi három előadást is kellett játszani, és a rengeteg kabaré-előadás mellett végül már divatbemutatókat is szerveztek a színházban.

Ilyen körülmények között vette át Nemes Levente a színház vezetését, nagy külső és belső támadások kereszttüzében, de voltak komoly segítői is, például maga Nánay István, aki először Szőke Istvánt ajánlotta ide rendezőnek.

Nánay elmondta: az országból való kitiltása után Tompa Gábor hívására kezdett újra Erdélybe járni, aki meggyőzte, hogy tanítson a forradalom után indított első rendezői osztályban, és így jutott el az egyik tanítvány, Bocsárdi László gyergyószentmiklósi színházi műhelyébe, amely rendkívül erős hatással volt rá. 1992-ben az újraindított Kollokviumon már egymástól nagyon eltérő rendezők és színházszemléletek csaptak össze Sepsiszentgyörgyön, amely jól tükrözte mindazt, ami forrongott ebben a térségben, de a nagy fordulat csak akkor következett be minden erdélyi társulatnál, amikor meg tudták haladni a színház szórakoztató, népnevelő, nemzeti jellegét, amely az átkos időszak művészetének értelmét, létjogosultságát jelentette, de a kilencvenes években okafogyottá vált. Nánay szerint minden közönség konzervatív, csak kemény munkával, kitartással lehet megváltoztatni az ízlését, Bocsárdinak pedig csak azért sikerülhetett ez, mert Nemes Levente biztosította kísérleteihez az intézményes keretet, miután egy nagyon merész döntés nyomán nemcsak a rendezőt szerződtette Sepsiszentgyörgyre 1994-ben, hanem a társulatát is. Mint elhangzott, ez a fúzió rengeteg áldozattal és nagy csatákkal járt, amelyek Nemes Levente egészségét is megviselték, de a hosszú távú eredmények egyértelműen őt igazolták.

Konferencia

A több órán át zajló szombati Phil­ther-konferencián elsőként Jákfalvi Magdolna és Kékesi-Kun Árpád, a projekt ötletgazdái és a rendkívül széles körű kutatómunka vezetői videóüzenetben köszöntötték a résztvevőket, majd elkezdődött az előadás-elemzések bemutatása. Amint a videóüzenetben elhangzott, színháztörténészként és a Magyar Tudományos Akadémia Színház és Filmtudományi Állandó Bizottságának vezetőiként örömmel nyitják meg a rendezvényt, „amely ennek a mára határon innen és határon túl legendássá vált színháznak a történtét idézi fel kimagasló előadásokon keresztül”.

Elmondták, lassan egy évtizede indult a Philther-projekt, az a tudományos metodika, amely a színháztörténet-írást nem személyekhez, intézményekhez, ideológiákhoz, hanem előadásokhoz köti, ekként igyekeznek nyomon követni bizonyos színházi jelenségek megmagyarázhatatlannak tűnő vagy olykor nagyon is megmagyarázható nyomait.

Távol vannak ugyan Sepsiszentgyörgytől, de munkájuk közel hozta őket hozzánk – jelentették ki, hangsúlyozva: ki hitte volna, hogy történészként is a színház segített közel kerülni egymáshoz. Az elemzések között Tompa Gábor Woyzeck (1980), Tompa Miklós Pompás Gedeon (1983), Seprődi-Kiss Attila Zűrzavaros éjszaka (1984), Bocsárdi László Antigoné (2003), Tompa Gábor Godot-ra várva (2005), Nagy-Kopeczky Kálmán Szegény ördög (2007), Bocsárdi László A csoda (2002, 2008) és ugyancsak Bocsárdi László Bánk bán (2011) című előadásának jól meghatározott szempontok alapján történő bemutatását hallgathatták meg az érdeklődők a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elméleti tanszékének munkatársai és más színházi szakemberek vetített képes előadásai nyomán.

Személyes emlékek

A vasárnap délutáni beszélgetésre sok régi és új sepsiszentgyörgyi színész érkezett, akik személyes hangú vallomások során idézték fel a színházzal kapcsolatos élményeiket, a beszélgetést Albert Mária, a művészeti egyetem tanára moderálta. Rövid köszöntőjében Bocsárdi László igazgató elmondta: a beszélgetés arra próbál lehetőséget teremteni a résztvevőknek, hogy közeledjenek egymáshoz, kiderítve, hogy a színház mostani gondjai hasonlóak a régiekhez, és ugyanabba a csapatba tartoznak mindannyian, azok is, akik már nincsenek közöttünk.

Albert Mária kijelentette, a színház egy kicsit olyan, akár egy futballklub, amely nem csak a stadiont jelenti, nem is csak a focistákat, akik évadonként cserélődhetnek, nem is csak a nézőket vagy a csodás meccseket, de ezek mégis mind a részét képezik, mint ahogy a szentgyörgyi színházhoz is hozzátartozik az épület, színpad, előadások, közönség, rendezők és persze a színészek.

A bemutatkozó körben mintegy harminc egykori és mai társulati tag szólalt fel, elmondva, hogy milyen időszakban dolgozott ennél a színháznál, utána hová ment, jelenleg mivel foglalkozik. A résztvevők közül a legkorábban László Károly érkezett a társulathoz, 1958-ban, a legkésőbb Korodi Janka, 2017-ben, közöttük pedig minden korosztályt többen is képviseltek a beszélgetésen.

A második körben egy-egy szerepüket idézték fel a jelenlévők, elmesélve azt is, miért éppen ezt az előadást, alakítást emelik ki a felejtés ködéből, aztán maguk adták tovább a mikrofont annak a kollégának, akit hallani szerettek volna. Miközben a mikrofon körbejárt, sok izgalmas, tanulságos történet hangzott el, és úgy éreztük magunkat, akár egy oral history konferencián, amelynek résztvevői közösen írják a sepsiszentgyörgyi színház történetét.

A harmadik körben – az esti, Liliom című előadás előtt – már csak arra maradt idő, hogy mindenki kívánjon valamit a hetvenéves teátrumnak. Sikert, hitet, értő közönséget, nyitottságot, gyermeki kíváncsiságot, a közönség szeretetét, szabadságot, pénzt, hitelességet, összetartást, empátiát, egészséget és sok más hasonló jókat kívántak, amikre valóban szükség lesz ahhoz, hogy ugyanolyan eredményes legyen a következő hetven év is, mint amilyen az elmúlt hetven volt.