A későbbi pártkongresszusok ezt elhallgatták, vagy nem ismerték el. Hadd idézzem erre vonatkozólag Ceaușescu beszédéből az alábbi részletet: „A Kommunisták Romániai Pártja III., IV. és V. kongresszusainak egy egész sor dokumentuma, döntése, határozata helytelenül volt megfogalmazva, mint például, hogy Románia tipikusan soknemzetiségű állam, melyet idegen területek eltulajdonítása alapján létesítettek (...) nem vették figyelembe Romániának, mint egységes államnak a konkrét körülményeit”. Ezzel szemben tény: a mai Románia valóban soknemzetiségű állam, lakosainak körülbelül 16–17 százaléka nem román nemzetiségű. Az első világháború után a szomszéd államoktól elcsatolt területek révén 93,4 százalékos nemzeti államból 71,9 százalékos nemzetiségi állam lett.

Elméletben több kelet-európai kommunista párt elfogadja az önrendelkezés, illetve az elszakadás jogát.

A romániai magyarságnak nincs semmilyen fajta önrendelkezési joga, és nem is lehet, míg nacionalista-etatista szempontok vannak érvényben.

A nemzetállam fogalma, ami ellen a románság a dualizmus korában harcolt, ma inkább érvényesül, mint valaha. Olyan hatásos politikai eszközökkel sem rendelkezik a romániai magyarság, melyek nemzetiségi jogvédelmül szolgálhatnának, s amelyek egzisztenciális szükségleteit biztosítanák. A románság az Osztrák–Magyar Monarchiában parlamentáris módon vagy – nagyobb sajtószabadság lévén, mint ma – a sajtón keresztül küzdhetett nemzetiségi jogaiért, befolyásolhatta, módjában állt megváltoztatni a külföld véleményét és igénybe vehette az anyaország támogatását. A dualizmus korában a románságnak jogvédő szervezetei voltak, gazdasági és szellemi intézményei. A román szemponttal inkább rokonszenvező Robert R. King szerint is Bukarest kevesebb autonómiát adott a két világháború között nemzeti kisebbségeinek, mint amennyit a románok kaptak az Osztrák–Magyar Monarchiában. Holott a nemzeti kisebbségeknek a két világháború között is lehetőségük volt Romániában kollektív jogaik érvényesítésére, részben a parlamentben, részben a sajtó útján; ezen kívül, ha nem is olyan mértékben, mint a dualizmus korabeli románság, gazdaságilag és szellemileg is tudott szervezkedni.

A két világháború közötti gazdasági és művelődési intézmények nevét a szocialista Romániában már le sem szabad írni. Úgyszintén a gyulafehérvári határozatokba foglalt pontokat sem lehet említeni – holott még a polgári Románia kisebbségi politikájának is ez volt a kiinduló pontja.

A Gyulafehérvári határozatok

A romániai nemzetiségeknek jelenleg csak közvetve vannak kollektív jogai, mint például azokban az intézményekben, ahol számarányuknak megfelelően vannak képviselve. A nacionalista centralizmusból adódóan és abból a tényből következően, hogy nincsenek önálló intézményeik, itt is állandóan kisebbségben vannak, akaratukat nem tudják érvényesíteni. Ez csak a helyi szervek autonomikus kiépítésével lenne megoldható, amit a szocializmus megszüntetett. Pedig az autonomikus jogok engedélyezése éppen a nemzetiségi kérdés próbaköve volna.

Az 1968. november 15-én engedélyezett Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa csupán kirakatszerv, létét a külpolitikai látszat fenntartására való igénynek köszönheti.

Szerepe legfeljebb konzultatív és nem jogi természetű, nem képviseli a nemzetiségeket demokratikus értelemben, hatásköre felülről lefelé terjed: a rezsim akaratának és céljainak a végrehajtó szerve. Alapító okiratából kitűnik valódi célja és feladata: „mind központi, mind megyei szinten segítséget nyújtani a párt, az állam és a közösségi szervek részére a nemzetiségek mozgósításában, s aktív részvétel a szocializmus építése során fellépő feladatok megoldásában, valamint az illető lakosság sajátos kérdéseinek tanulmányozásában, s a párt nemzetiségi politikájának megvalósításában”. Ceaușescut idézve, a Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának fő feladata „a szocialista hazafiságra való nevelés szolgálata, a nemzetközi szocializmushoz, az új rendhez és a közös hazához való hűség és harc (...) a maradi nacionalista szemlélet ellen”... Vezető tagjainak a kiválasztása ennek megfelelő szempontok szerint történik, a pártvezetőségbe beválasztott magyar nemzetiségű tagoknak  pedig még az a jogi hatáskörük sincs már meg, ami a megszüntetett Magyar Népi Szövetség tagjainak volt. 1971 és 1974 között a Nemzetiségi Dolgozók Tanácsait országos szinten egyszer sem hívták gyűlésre.

A román hivatalos nemzetiségi politika fő jellegzetessége – az engedmények ellenére is – egyrészt a bizonytalanságérzet állandó fenntartása, másrészt a nemzeti homogenitás: egyfajta szigorú következetességgel végrehajtott szellemi asszimiláció, a nemzeti kisebbségek politikai egységgé való formálása. A román szocialista állam „homogenizálásnak” mondja, amit az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő románság egykor asszimilációnak nevezett.

A sztálinizmus éveihez viszonyítva enyhülnek ugyan az eszközök, modorbeli különbség észlelhető, a jelenségek azonban ugyanazok, és a taktika is csak annyiban változik, hogy nem nyílt harcmodorban – mint a két világháború között –, hanem indirekt úton folyik az elrománosító politika.

„Belső ügyként”, szinte láthatatlan eszközökkel működik az állami apparátus: a cenzúrával, a magyar kisebbségeknek „magyarul beszélő románokká” való minősítésével, a káderrendszerrel, a kontraszelekcióval. És végül a nacionalista légkör megteremtésével: a dákoromanizmus és a nemzeti egyesülés rögeszméjével, a lépten-nyomon való hangoztatásával annak, hogy Románia nemzeti állam.

A „homogenizálás” elsősorban a szellemi élet egész terét átfogó s a nemzetközi proletariátus ideológiájából kiinduló „kultúrforradalom” jegyében megy végbe. Ennek a szolgálatába állítják a sajtót is, ami talán az 1974. március 28-i 3. számú sajtótörvény 4. szakaszából olvasható ki a legjobban: „az együttélő nemzetiségek soraiból származó dolgozóknak megvan a lehetőségük a tájékozódásra és a véleménynyilvánításra az anyanyelvükön megjelenő sajtószervek útján”, de csak „a párt és az állam érdekeivel teljesen összhangban”.

Ceaușescu a csíkszeredai készruhagyárban tett látogatásán 1970-ben. Fotó: fototeca online a comunismului

A Nemzetiségek Dolgozó Tanácsainak 1974. április 4-i és 5-i ülésén Ceaușescu felhívta a magyar, német, szerb és ukrán nemzetiségek képviselőinek figyelmét a „román nyelv minél tökéletesebb elsajátítására”, ami helyénvaló lett volna, ha emellett a nemzetiségi iskolapolitika az anyanyelv ápolását is ugyanilyen mértékben támogatta volna. A kongresszus nemzetiségi képviselői ugyanis – először a szocialista Románia történetében – szót emeltek a párt elrománosító politikája ellen, kiemelvén az 1973-as elnemzetietlenítő „tanügyi reformot” és az anyanyelv szabad használatát érintő korlátozásokat. Ceaușescut idézve, „nem ilyen kérdésekkel, hanem a párt által megkívánt terv teljesítésével kell foglalkozni”.

Ceaușescunak a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa 1971. márciusi ülésén elmondott beszéde félreérthetetlenül idézi az integrációs politika szellemét. A Romániában élő különböző nemzetiségi dolgozókat „szilárd szocialista egységbe integráló tényezők behatóbb megismerésére inti, s ennek „határozott gyakorlati-politikai jelentőséget” tulajdonít. (...) Nemegyszer történtek állami részről utalások a romániai magyar kultúra önállóságára, nevesül arra, hogy a romániai magyar művelődés nem az egyetemes magyar kultúra tartozéka. A politikai-szellemi homogenizálással párhuzamosan halad a romániai magyarság etnikai asszimilációja, mely elsősorban a munkahely kijelölésénél és a városokba való betelepedés szabályozásánál mutatkozik.

Kolozsvári lakótelep - az állam hathatósan támogatja a románok betelepedését az erdélyi városokba

A főiskolát végzett hallgatók vagy tisztviselők elhelyezkedését például bizonyos kényszerrendszer irányítja, mely abban nyilvánul meg, hogy munkahelyüket látszólag szabadon választhatják ki ugyan, de azt közvetve mégiscsak az állam határozza meg. Az asszimilációnak ugyanez a rejtett formája észlelhető a munkaerő „átcsoportosításánál” is vagy a „túlnépesedett” erdélyi varosokba való betelepedésnél. A magyar munkaerőt állami irányítás mellett főként ókirályságbeli munkatelepekre terelik, ezzel szemben a románok betelepedését az erdélyi városokba az állam hathatósan támogatja. Erdélybe a magasabb életszint miatt amúgy is állandó az ókirályságbeli románság beáramlása.

1976

(folytatjuk)