„Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb (...), ám a haláltól nem tud menekülni.” (Szophoklész)

Hosszasan ír Szophoklész az Antigonéban arról, hogy mi mindenre képes az ember, mi mindent alkot és csinál, amíg eljut eddig a gondolatig.

Nem olvastam, nem hallottam lényegibb, mélyebb megfogalmazást az ember halállal való kapcsolatáról. Halálunkkal szembenézve élünk. Nem az én nagy „felfedezésem”, miszerint ha nem lenne halál, nem lenne hit, vallások, irodalom, képzőművészeti alkotások, színház, nem lenne semmi. A zene talán más, nem tudom, de valahogy úgy érzem, gondolom, hogy a zene az önmagáért és önmagában létező legnagyobb csoda és ajándék.

Félünk a haláltól, az ismeretlentől, hogy mi van, és egyáltalán, valóban van-e valami utána. Fel sem fogjuk, hogy a mi életünkben is bekövetkezik, pedig igenis be fog. Mert bármilyen furcsa ellentmondásnak tűnik, ez is az élet része. Az édesanyám utolsó napjaiban kómás állapotban volt. Beszéltem hozzá, zenét hallgattunk, biztosan tudom, hogy mindent érzékelt. Mi ott akkor sok mindent elrendeztünk egymással. Csak egyvalamit nem mertem megfogalmazni, megkérdezni. Pedig annyira kíváncsi voltam. Figyeltem, hogy mi történik vele, és bármilyen eszementnek tűnik, irigyeltem egy kicsit. Mert nemsokára tudni fogja a titkot. Mégis, gondolatban sem mertem faggatózni, mert ez az ő személyes története volt, mint ahogyan egyszer az enyém is az lesz. Csak annyit tehettem, hogy ennek az útnak az elején segítsem, amivel tudom. Ő is segített rajtam egy másik út kezdetén. Mert nem igaz, hogy „színre lépéskor” egyedül vagyunk. Az kétemberes történet mégiscsak. Ez itt most egészen más.

Az anyám is már lassan két éve tudja a titkot. Halottak napján a húgommal együtt megyünk ki hozzá. Előtte végigjárjuk a többi temetőt. Az örmény nagymamánál üldögélünk, szinte minden sírnál csendben tesznek-vesznek, gyertyát gyújtanak. Nem messze tőlünk egy népes cigány család érkezik. Előveszik a pálinkás üveget, körbeadják, isznak, és mindegyikük, amikor sorra kerül, a sírra loccsint a pálinkából. Egy asszony hangosan óbégat, közben szemmel tartja az üveget. Ha valaki elmulasztja a halottal való „koccintást”, int, hogy tegye meg. És egyre hangosabban jajveszékel.

Örmény nagymama jó humorú, bohém asszony volt. Kérdem is tőle. „na mit szólsz, jó kis műsor, mi?” Amikor továbbindulunk, odaát még tart a közös iszogatás, az asszony abbahagyta az óbégatást, merev arccal szívja a cigarettáját. Nem messze, a nagy keresztnél gyülekeznek az emberek, kezdődik a szentmise. Pár méterrel odébb kedves ismerősökkel találkozunk. Régi szentgyörgyi család, tanáremberek. A legkisebb gyerek is az alkalomhoz illő elegáns ruhában. Váltunk pár szót, elköszönünk. Anyukánál sokáig elüldögélünk. A sír nagyon szép, a mi virágaink már épp csak elférnek, többen is jártak itt előttünk. Amikor felállok a megszokott helyemről, elszégyellem magam. Meglátok egy leégett gyertyát a hosszú kő résében. Csak most veszem észre, hogy másfél éve egy kidőlt, félig földbe süllyedt kereszten üldögélek. Amely alól eltűnt a sír.

Az elmúlt napokban, órákban sokféle ember fordult meg a temetőkben sokféle emberre emlékezni. Egyvalami közös bennük. Ők már tudnak valamit, amit mi még nem. Vajon tényleg annyira félelmetes az a Titok?…