A felmérés idén nyáron, szeptemberrel bezárólag készült, és az sem szépít sokat rajta, hogy a családtagok számának növekedésével csökken a küszöbérték, két szülő és két gyermek számára már 6762 lejt, azaz fejenként 1690 lejt is elegendőnek tartanak ahhoz, hogy ne a létminimumon éljenek.

A tisztes jólét ugyanis valamivel több annál, hogy ne éhezzen és ne fázzon az a polgár, aki naponta nyolc órát dolgozik. Azt jelenti, hogy nem mindig a legolcsóbb élelmiszereket veszi meg a családanya, hanem néha marhahús és hal is kerül az asztalra. Hogy havonta jut összesen 50 lej könyvre, 68 lej cukrászdára, kéthavonta fodrászra, háromhavonta egy mozielőadásra, évente egy lakásbiztosításra, fogorvosra mindnyájuknak és egy összesen 2000 lejes nyaralásra. Hogy egy náthával vagy egy csőrepedéssel járó kiadásokat ne kölcsönből kelljen fedezni. Ez az életszínvonal pedig a legtöbb itthon élő román állampolgár számára csak vágyálom. Nálunk még százezrével vannak éhező gyermekek, és az alkalmazottak mintegy 45 százaléka kap minimálbért – de ez csak átlag, a magánszektor 60 százaléka dolgozik havi 1162 lejért, ami nem egészen 250 euró kézbe. Fele sem annak, amiből a holnapi nap gondja nélkül lehetne élni, és Bulgária után a legalacsonyabb jövedelem az Európai Unió­ból. Papíron ugyan majdnem kétszer annyi, 1900 lej, csakhogy ennek több mint 40 százalékát veszi el az állam – közvetlenül, mert azt is hozzá lehet adni, amit a rossz döntések miatt veszítünk az inflációval, újonnan kifundált illetékekkel és magas szintű pazarlással. Ide tartoznak a speciális nyugdíjak és a közpénzből kifizetett, méregdrága kézápoló szerek is, amelyek mind egy egyensúlyából kibillent államgépezetet jeleznek.

Ez a fő oka annak, hogy az elmúlt két évben közel 700 ezer lakosa vándorolt ki Romániának, jobb megélhetést keresve. Összesen már négymillió fölött van azok száma, akik külföldön élnek, és akik több pénzt küldtek haza, mint amennyit a kormány az ország számára elkülönített uniós támogatásokból képes volt lehívni. Igaz, jövő hónaptól újból emelik a minimálbért, és valamivel többet adnak annak, aki többet tanult vagy dolgozott a szakmájában – csakhogy az a 100–200 lejes ráadás nem fogja megoldani sem a munkaerőpiaci, sem az államháztartási gondokat, főleg azért, mert erre sincs fedezet a fogyasztást ösztönző hazai gazdaságban. Több pénzt okos és előrelátó gazdaságpolitikával lehet hozni a kincstárnak és a családoknak is, ám amíg a gombokat azok nyomogatják, akiknek vezénylete alatt a szegénység mélyült és terjedt el, a tisztes jólét milliók számára marad továbbra is elérhetetlen vágyálom.