Az ellenállók fegyverei fokozatosan elcsendesedtek, a szovjet csapatok és áruló segítőik, az Államvédelmi Hatóságnak a forradalmárok fogságából kiszabadult és rejtőzésből előkerült tisztjei, katonái hozzáláttak az immár fegyvertelenek előkerítéséhez és a várva várt megtorlás véghezviteléhez.
De Kádár János és szökevény társainak a rendszere még igencsak ingatag lábon állt, csak a szovjetek katonai, terrorszerű szigorával élt, elszigetelten. A kényszerű „megbocsátás” nagylelkű kinyilatkoztatásával a kommunisták szavát még mindig hívők már-már hajlanak a megnyugvásra, sőt, többen, akik Ausztriában várják a kibontakozást, hazakészülnek. Ám ez csak viszonylagos csend, a rögtönítélő bíróságok a katonai bíróságokat felhatalmazva már november 12-étől 1957. január 10-ig a fegyveres harcokban vagy fegyverrel tetten érteket vádirat nélkül, nyomban kivégezhették. Az „eljárás tehát egyszerűsödött”, a katonai rögtönítélő bíróságok november 3-ig már 70 halálos ítéletet hajtottak végre anélkül, hogy valaha is ezeket megindokolták volna. Az árulók ingatag helyzetét ez a gyilkos önkény csak rontotta, így visszavonták a felhatalmazást.
Mást, a törvényességet imitáló megtorló eszközt talált ki a hatalom, 1957. április 6-án létrehozta a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsát. A korlátlan bosszú eme eszköze, törvényesnek semmiképpen nem tekinthető intézménye és a „megvásárolható” vagy megfélemlített, esetleg bosszút forraló bírói testület teljes erőbedobással, pártutasítás szerint ítélkezett. Úgynevezett konstruált perekben, a forradalom idején történtek olyan beállításával, hogy azok súlyosbító körülményként szerepeljenek, vagy „párthű” tanúk árulásával – akiket személyes bosszú vezetett – gyakran döntöttek a bírák halálos ítélet meghozataláról. Fontos szempont volt a súlyosabb vagy enyhébb büntetés kiszabásánál a vádlott „osztályhelyzete”. A törvény előtti egyenlőség elvét a nyílt osztálybíráskodás váltotta fel. A munkás vagy szegényparaszt csak félrevezetett lehetett, a volt horthysta tiszt vagy polgár, pap, kulák eleve ellenségnek minősült. A halálra ítélt és felakasztott Pálinkás őrnagy, származása szerint Pallavicini (ő kísérte a kiszabadított Mindszentyt Budapestre) jegyezte meg gúnyosan ítélethozatala után: „Nem hagyják ki, hogy felakasszanak egy őrgrófot”.
Az az igazság, hogy még mutatóba sem volt az elítéltek között „fasiszta” vagy „csőcselék”, ahogy kötelező volt nevezni a forradalmár értelmiségieket, illetve a „megtévesztett” munkásokat, diákokat.
(Ez a két társadalmi réteg adta a forradalom legkitartóbb, legeredményesebb fegyvereseit.) Itt érdemes megjegyeznünk, hogy az 1957. január közepén létrehozott és felfegyverezett Munkásőrségre – amely „megbízható” kommunista munkásokból és szegényparasztokból toborzódott önkéntes alapon, a fegyvereket (puskákat) a szovjetektől kapták, de óvatosságból töltények nélkül – a lakosság gúnnyal és megvetéssel tekintett, maguk a munkások is szégyellték ezt a csupán erődemonstrációra alkalmas szedett-vedett társaságot.
A máig bizonytalan igazságügyi minisztériumi adatok szerint a budapesti Kozma utcai fogházban 267 személyt végeztek ki, míg vidéken (Miskolc, Győr, Kecskemét, Szeged, Székesfehérvár, Kaposvár) 55 halálos ítéletet hajtottak végre. Adózzunk tisztelettel a halálra ítélt forradalmároknak azzal, hogy néhányukról név szerint is megemlékezünk.
Angyal István (1928–1958) zsidó kisiparos családban született, bár kommunista volt, de a sztálini terror-kommunizmust elvetette. Több vállalatnál volt építésvezető. A Rádió ostromakor be akart hatolni az épületbe a diákok kiáltványának a beolvasására. A Tűzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka volt. Sok tankot semmisítettek meg. Huszonnégy belügyes katonát őrzött fogságban, biztonságos körülmények között.
Bárány János (1902–1959) szerszámkészítő, a Csepeli Vasművekben kohász, katonaságát a belső karhatalomnál töltötte. Részt vett a Rádió ostromában, a Tompa utcai fegyveresek vezetőjüknek választották. Őrséget helyez a Boráros térre. Legendás alakja a „bordósapkás Jancsi” nevet kapja.
Dr. Brusznyai Árpád (1924–1958) görög-magyar-történelem szakos tanár a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. A Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács elnöke. Emberséges magatartása sem mentette meg a haláltól. A szovjetek tartóztatták le, rövid időre kivitték a Szovjetunióba, majd hazahozták. Első fokon a győri bíróság életfogytigra, majd másodfokon halálra ítélte.
Földes Gábor (1923–1958) a győri Kisfaludy Színház rendezője. Részt vett a győri tüntetéseken. A Győri Nemzeti Tanács Értelmiségi Tanácsának az elnökévé választották. Október 26-án a mosonmagyaróvári vérengzések hírére katonai kísérettel a városba utazott, ahol a már lefegyverezett ávósok felelősségre vonásáról beszélt a tömeg előtt. Távollétében a tömeg két ávóst meglincselt, de erről Földes csak később értesült. Gyilkosságra való felbujtás vádjával ítélték halálra Győrben. Dr. Gratz ügyészhez Földes felesége versben szólt: „Átkozott legyen a vallató szobában, / átkozott a felesége ágyában, / átkozott a szó, ami elhagyja száját, / átkozott minden, ahova beteszi lábát.(…)”.
Mansfeld Péter (1941–1959) ipari tanuló a Széna téri forradalmi csoportnál tevékenykedett, amolyan mindenese volt a csoportot vezető Szabó bácsinak. Később egy rendőrt lefegyverzett társaival. Magára vállalt mindent, holott csak másodrendű vádlott volt a perben. Dr. Vágó Tibor tanácselnök így „indokol”: „A terhelt megnevelését már egy hosszabb időtartamú börtönbüntetéstől sem lehet várni (…) ezért vele szemben az általános prevenció, illetve társadalmi védekezés érdekében a legsúlyosabb büntetés kiszabása volt indokolt.” Megvárták a büntetés végrehajtásával, hogy betöltse a 18. évét, s mint nagykorút végezhessék ki.
Szabó János (1897–1957) gépkocsivezető Erdélyben született (Zaguzsén, Krassó-Szörény megye), 1944-től élt Magyarországon. Csatlakozott a Széna téri felkelő csoporthoz, ahol vezetőjükké választották. Eleinte sikeresen harcoltak az orosz tankok ellen, majd miután kiszorították a csoportot a Széna térről, Hűvösvölgy, Solymár irányába vonultak vissza. Felesége a harcok befejezése után kérte, hogy menjen külföldre vagy rejtőzzön el, de Szabó János bízott abban, hogy az általa megmentett ávósok révén megmenekül a halálos ítélettől. Az ávós tanúkat nem hallgatták meg, a rögtönítélő bíróság halálra ítélte.
Terjedelmi okokból csupán szemelgetni tudtunk a forradalom mártírjainak anyagából. Csak az, aki hozzájut a számos megjelent életrajzhoz, emlékezéshez, lesz képes felmérni annak a jajkiáltásnak a súlyát, amely a magyar forradalom és szabadságharc véghezvivőinek halált is vállaló hősiességét küldi Istenhez, emberhez.
Albert Camus-nak A magyarok vére című írásából származó mondattal zárom megemlékezésemet: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”
