Szeretném dicsérni végre odaadó, lelkes munkájuk eredményét, hogy példásan megoldották a rájuk bízott feladatot, örömmel megállapítani, hogy nem tokányoltak, nem szeplettek, végre József Attilával vallják immár ők is, dolgozni csak pontosan, szépen... stb., amint annak idején drága jó tanító nénink leíratta velünk az írástanulók gyöngybetűivel, arra kérve bennünket, legyen ez egy életen át jelmondatunk.

Szóval szeretnék már végre valami jót írni, mert higgyék el, nem igazán szórakoztató állandóan csak kötekedni és bakalódni, sokkal jobban esik a léleknek, amikor az ember elismerőleg bólogathat, és kimondhatja, hogy na igen, fiúk, ezt így kell csinálni, mert olyankor azt érzi, hogy belül valami melegség árad szét benne, és talán még a könnye is kicsordul örömében.

De ehelyett marad a bosszúság, hiszen az embert leginkább az tudja nyugtalanítani, ha nem látja valaminek a végét. Márpedig ennek a munkának nemhogy a végét, de még a folytatását sem látni. Hiába ígérte a polgármester, hogy még idén leterítik az alsó aszfaltréteget az utcában, ahogy a dolgok jelen pillanatban állnak – elöljárónk kedvenc szófordulatával élve: a tudomány mai állása szerint –, bizony, nem lesz abból semmi. Én személy szerint hiszek neki, vagy legalábbis nagyon szeretnék hinni, de valahogy úgy vagyok ezzel, mint a székely ember, amikor hazamegy, és az asszonyt a komával találja az ágyban. Ejsze megcsaltál, asszony, mondja neki, mire neje, hogy dehogy, s a szóváltásnak az lesz a vége, hogy az asszony azt kérdi tőle: ember, te a szemednek hiszel, vagy nekem? Hát én az a fajta vagyok, aki a szemének hisz.
Mert mi történt? Eltelt még egy hét, ráadásul olyan, amit a meteo­rológusok sokáig számon fognak tartani, hiszen emberemlékezet óta nem volt még, hogy november 4-én egy szál rövidnadrágban sütkölőzzenek a négyes kilométerhez flekkenezni kivonuló tömbházlakó társaság férfi tagjai. Dologidő volt a javából, de ez az információ valahogy nem jutott el az útépítő céghez. Vagy ahhoz, amelyiknek még előtte valami vezetékfelújító munkát kellene elvégeznie, mert – úgy beszélik a hozzáértők – valamelyik hálózat cserére vár még. Talán az esővíz-elvezető csatorna, de ki tudja már számontartani. A lényeg, hogy munkást ismét nem látott az utca, csak a por lett vastagabb s a csúfságnak itt hagyott utca járhatatlanabb.

Valamiféle illetékesek azért mégiscsak megfordultak erre. Na, nem a városvezetés vonult ki testületileg, ide citálva az építőcéget is, hogy a helyszínen egyeztessék a továbbiakat, nem, kérem, ott még nem tartunk (talán nem is fogunk, míg… de ez maradjon egy következő írásunk témájának). Hanem a feketeruhások jöttek, kevésbé ismert nevükön a helyi rendőrség. Két szép hölgy, jól állt nekik az egyenruha. Feladatuk kevésbé. Merthogy büntetni jöttek. Azoknak az autóknak a tulajdonosait, akik zöld területen parkolják járművüket. A zöld terület az állítólagos első román iskola előtti rész, az autók meg azok, amelyek nem tudnak a feltúrt utca miatt beállni az udvarokra. A helyzet annyira visszás – de mondhatnám azt is: perverz –, hogy az egyenruhás hölgyeknek is rá kellett jönniük: jobb, ha nem büntetnek, csupán figyelmeztetik a kényszerűségből ott parkoló autók tulajdonosait. Akik minden bizonnyal szívesebben látnák védett helyen járművüket, de arra egyhamar nem számíthatnak. Hacsak legalább annyi meg nem fordul valamelyik illetékes fejében, hogy az útjavító céget megkérje, bár a kapubejáratokat tegyék megközelíthetővé még a tél beállta előtt. Higgyék el, tisztelt elöljáróink, az itt lakók annak jobban örvendenének, mint a fedezet nélküli ígérgetéseknek.