Bárdi Nándor történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa, a háromkötetes Székelyföld története című könyv egyik szerkesztője a Magyar Demokratában és a Háromszékben megjelent interjúban fejtegeti, hogy mi is a székelység: nemzetrész vagy kisebbség?
Ezeket mondta: Nem általában a „tudomány”, hanem az intézet szakértői nyilatkozata szerint: „az uralkodó történettudományi, régészeti, néprajzi és nyelvészeti álláspont a székelyeket az etnokulturális értelemben vett modern magyar nemzet szerves részének tekinti, amit a vonatkozó szociológiai és kulturális antropológiai kutatások, esettanulmányok is megerősítenek. Egy olyan, a magyar kulturális nemzetből kiszakított, a romániai magyar kisebbség (nemzetrész) integráns részét képező regionális-néprajzi csoport, amelynek önmeghatározásában, különböző megnyilvánulásaiban az etnicitás és a regionális kultúra, a hagyomány meghatározó szerepet játszik. A rendi natio közösségi azonosságtudatát a 19. század közepétől a magyar nemzetépítés regionális közösségtudata váltotta fel a közös eredet, a tájhaza, a kulturális örökség, az önkép tudatosításával.” (mta.hu)
Az 1990 elején újraindult Székely Újság 5. számában e sorok írója is effélét kérdezett az azóta elhunyt Fábián Ernő székelyföldi filozófustól, aki így válaszolt: „A nemzetiség a 19. századi értelemben azokat a tulajdonságokat foglalja magában, melyek egy népre jellemzőek, és amelyek megkülönböztetik minden más néptől. A francia mintára bevezetett politikai nemzet fogalma lényegében az ugyanazon államhoz tartozást fejezte ki, nemzetiségre való tekintet nélkül. A kisebbség fogalma 2. világháború utáni fogalom, mely az anyanemzettől elszakított töredékeket jelenti. A nemzetiségek fogalmának újrabevezetése a kommunisták (a baloldal) műve, ezzel akarván kifejezni a szóbani egyenjogúságot, amit lényegében soha, sehol nem valósítottak meg »vakulj, magyar« alapon. Mostani viszonyaink között célszerű visszatérni a kisebbség fogalmához… mint ugyanazon nemzet kisebbségei. (...) A székelység olyan önálló entitás (közösség), melynek külön ideológiája lehet (kell hogy legyen!), különálló politikai célkitűzésekkel, kulturális és társadalmi szervezetekkel Románia keretén belül. Meggyőződésem, hogy ez a nemzeti kisebbség helyes értelmezése.”
1990. januárt írtunk, a nagy lelkesedésben azt hittük, madarat fogunk, aztán hamarosan fejszékkel értelmezték az önrendelkezést Marosvásárhelyen. Van különbség a hinni és tudni között. A kisgyerek azt hiszi, csak pisilésre használhatja, az öregember viszont tudja.
Jóval nagyobb számú orosz szorult kisebbségbe Ukrajnában, mint amennyi magyar szakadt az eszkábált országokba, így meg kell elégednünk a dobogó második fokával Európában. Az unión belül maradtunk az élen. Borotvaélen.
A két világháború között vita kerekedett a költői szabadságról, s rádöbbentek, a sok tisztázatlan fogalom miatt vitatkozni sem lehet rendesen. Karinthy Frigyes akkor kezdte el megfogalmazni a szavak új enciklopédiáját, hogy legalább a gondolkodásunkat meghatározó alapfogalmak tekintetében egy-egy kifejezést ne annyiféleképpen értelmezzünk, ahányan vagyunk. A „kisebbség” értelmezésében vannak tisztázatlan fogalmak, de egy tiszta: önrendelkezés járna. Évtizedek teltek el, amióta divatba jöttek, a „vakulj, magyar” állandósult. Szándékosan félreértelmezik. Megbüszüdött az autonómia fogalma is. Amit ma megtehetsz, halaszd a jövő hétre hozzáállással a vezetőink sokáig pirimókosan, felemonyába adtak a szarnak egy pofont. Az uniós bürokratáknak legkisebb gondja is nagyobb, semhogy legalább határidőt szabnának az őshonos kisebbségek megalázó helyzetének orvoslására. Inkább világútlevelet a költöző madaraknak! Az állampolgárság megadása fontos lépés volt a nyúlszőr kalapos urak által száz éve megrajzolt határok fölötti nemzetegyesítés jogi akadályainak elhárításában. Jókor jött, jövőképet leheltek egy csomó emberbe.
Az ukránok és a románok csihányra pisiltek, meg vannak tojósodva, úgy tesznek, mintha a maradék magyarok jelenléte lenne a legnagyobb bajuk. Annyi saját(os) rákfenével rendelkeznek, szinte hihetetlen és érthetetlen, hogy a magyarok gyámbászásában lelik örömüket. Hasmenésre hashajtó. Jogelvonó kúrában élik ki eltájolódott hajlamaikat. Lángol a ház teteje, de a gazdát az foglalkoztatja, hogy nem néz jól ki a nappaliban az éjjeliszekrény. Az oroszok műtéttel mutatták be a Krím félszigeten, hogy a kivétel erősíti a vakbelet. Azt is rajtunk bosszulnák meg. „Minden vitában két nézet van: a téves és az enyém” – vélik, anélkül, hogy konyítanának hozzánk.
„Én már tudom, túl nehéz a lelkem, / Hogy könnyű röpte legyen a világon, / Sorsom viselője is megunja egyszer, / Hogy álmában is sáros úton járjon” – írta Páll Lajos, s mennyire így van! A székelységnek, bár tömbben élő közösség, önrendelkezés nélkül veszett ügye van. Mint a szórványban élőknek, akiknek az eszmélése teljesen individuális: csak az tud megmaradni magyarnak, aki semmi pénzért nem hajlandó másságra. Nagy közösségünk önképét, tudatosságát több ezer székely szó is alátámasztja. Le a kalappal Sántha Attila előtt, aki a Bühnagy székely szótárt összeállította! Nem múzeumnak szánta, „bűn, ha nem használjuk nyelvjárásunkat”. Nemcsak haszonélvezeti jogunk van hozzá, tulajdonosként beszélhetünk székelyül! A méz nyalatja magát és más is, de a nyelv elsősorban arra való számunkra, hogy beszéljünk vele. Gyűlnek még szavak, sok fasérozott van, amit nem kóstoltunk, az új kiadásban jó lenne kapanyányi-manyó módra könnyíteni az eligazodáson.
A hagyományait és „tájhazáját” karakteresen, góbé azonosságtudattal őrző kisebbség végre bízhat az anyaországban, mint a kovács a fújtatóban. A centenárium évében addig kell ütnünk a vasat, míg valósággá nem válik, amit a fejünkbe vettünk.
SZURKOS ANDRÁS
