Egy hónapja is alig, hogy az utolsó erdélyi vándorkomédiás végső, nagy szerepe alakítását elkezdte, néhány napja csupán, hogy hozzá szegődött az e világi pályafutásán szárnyát kibontani nem hagyott rendező az ő végső, nagy kísérletét elkezdeni, és most utánuk ment az alapítók közül is az utolsó.
1948-ban, a Dolgozók Színházának Sepsiszentgyörgyre való áthelyezésekor egyike volt a tizenkét színésznek, kik egy kicsit a világot megváltani is jöttek a végekre. Hűséges maradt színházához és A SZÍNHÁZHOZ. Reflektorfényben vagy íróasztala mellett — mert nem csak színművész volt ő, de újságíró is, kritikus és színháztörténész. Idén a Színházi Világnapra írott (utolsó) üzenetében az alapítás éveire emlékezve fogalmazta meg hitvallását: ,,Talán a bennünk lévő kiapadhatatlan hitet mondhatnám legfőbb erősségünknek abból az időből. Hittünk a munkánkban, a színházban, a közönségben, hittünk az életben minden nehézsége és kötöttsége ellenére. Hittünk abban, hogy valami maradandót adunk nézőinknek, hogy alakításaink visszhangra találnak a lelkükben, megkönnyítik dolgos napjaikat. Akkor ilyen idők voltak. A jelen már minden szempontból más. Hinni azonban most is kell, sőt, a jövőben is szükségeltetik. Hinni a játék igazában, a mindig megújuló örök színházban, önmagunkban és nem utolsósorban a Fennvalóban, akihez pályánk során olyan sokszor fordulunk segítségért. Csak így lehetett, lehet, így érdemes élni." Így élt Kudelász Ildikó nyolcvankét szép esztendőt. Köszönjük neki.
