Lőrincz György új regényének* témája az emigráció. A cím, ez a hiányos szerkezetű mondat, a köztes létből fakadó egybelátást sugallja. Csapó András, a székely faluból Nyugatra szökött emigráns egyszerre látja az osztrák fővárost és a székelyek szent hegyét. S rajtuk keresztül gyerek- és felnőttkorát, kényszerűségből megkettőződött életét. Álom és ébrenlét, múlt és jelen, vágy és valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz, makacsul keresve a választ (ön)kínzó kérdéseire.

A miértek azonban nem csupán életére, de nemzete sorsára is vonatkoznak. Csapó Andrást ugyanis egyéni létén túl a drámai helyzetbe került huszadik századi magyarság sorskérdései is nyugtalanítják. A nemzethalál veszélye, a megmaradás esélye. A miért velünk történt meg? s a hogyan tovább? kérdései visszhangoznak tudatában, szivárognak föl tudatalattijából emlékek, álmok kísértő képeiben. Egyéni és közösségi lét szétválaszthatatlanságát jelzi a regény alcíme is: magyar sorsregény.

Csapó András fiktív hős, sorsában azonban hús-vér emberekre, megélt emberi drámákra ismerhetünk. Egyike azon székelyföldi magyaroknak, akik a múlt század hetvenes éveiben disszidáltak. Aki a romániai magyarellenes kommunista önkényuralom elviselhetetlennek érzett, kettős igájából Nyugat-Európa szabad világába menekült. A nagyapja meséin, a székely mítoszok tudatformáló varázslatán s a Hargita bűvöletében nevelkedett, kisebbségi sorsára fokozatosan ráébredő fiatal élete az idegenségben válik nyugtalanítóan bonyolulttá. A sikeres szökés rövid, önfeledt mámorát a kinti mindennapok során jelentkező kínzó hiányérzet váltja föl. Bécs pazar látványa mögül minduntalan fölsejlik az otthon honvágyat gerjesztő emléke. Nagyapja történetei, gyerekkori játszadozásai, kolozsvári középiskolás évei, magukra hagyott szülei, akik azt szerették volna, hogy különb legyen, mint ők.

Az oltalmat jelentő otthon emlékeivel párhuzamosan, azokkal feleselve megjelennek azok a múltbeli árnyak is, amelyek miatt a szökés kockázatát vállalta: magyarsága miatti sorozatos megaláztatásai, két sikertelen szökését követő szenvedései, bebörtönzésének léleknyomorító emlékei.

Sorsával párhuzamosan más magyarok sorsával is megismerkedünk. Erdélyi, felvidéki, jugoszláviai magyarokéval. A valaha egészként létező Haza darabokra szakított részeiből Bécsbe menekült hontalanok életével, tragédiáival. S mindezen túl egy meghatóan szép szerelem történetével. Csapó András és a kis jugoszláviai magyar lány, Horgas Eszter egymásra találásával. A szülőföld misztikus valóságának lírai bemutatása mellett ezek a regény legszebb, legköltőibb részei.

Csapó András élete új értelmet nyer felesége, gyermekei által, s amikor végre hazalátogathat az 1989. decemberi változások után, arra döbben rá, hogy az itt és ott immár szétválaszthatatlanul benne él. Hogy a rég látott szülői házzal, udvarral, faluval, heggyel együtt a büszke paloták, a rendezett sugárutak, az elegáns császárváros is az otthona lett. Hogy együtt látja aggódó édesanyját, kíváncsi öccsét s annak családját saját, Bécsben maradt, őt visszaváró családjával. Rájön arra, hogy léte visszavonhatatlanul megkettőződött. Hogy ide és oda is tartozik már. S e kettős kötődés új távlatot jelenthet életében.

Az emlékek asszociációs sorjázásából szövődő regény művészi hitelét leginkább talán az adja, hogy nem ad biztos receptet, megnyugtató válaszokat az élet, életünk nyugtalanító, eligazodást váró kérdéseire. Ezekre mi magunk kell hogy megtaláljuk a választ. Az is lehet azonban, hogy nincs, nem is lehet mindent megoldó válasz. Talán csak örökös keresés az örökösen változó világban.

Szakács István Péter

* Bécs fölött a Hargitát, Budapest, 2018.