Fogmosás, tükör... Jól van, na, nem vagyok vén, de lassan és biztosan öregszem. Ezt valahogy én sem úszom meg. Meg kell barátkoznom a ráncaimmal, majd a derékfájással, mindenféle egyéb macerával. Annyira azért mégsem vagyok kétségbeesve. Ha az apám génjeiből is lehúztam, amit lehetett, akkor bizakodva tekinthetek előre. Nyolcvan fölött is felpattan hozzám a negyedik emeletre. Hajnalig lehet vele jókat beszélgetni, vitatkozni bármiről. Az édesanyja, örmény nagymama százegy évet élt. Már kilencven elmúlt, amikor Coelho-korszakomat élve a kezébe adtam a Tizenegy percet. Ő kérte, kíváncsi volt. Kipirult arccal olvasta, huncutul rám kacsintott: „Nem rossz.” Kilencvenhét évesen hibátlanul elénekelte az örmény himnuszt, százévesen reggelente megjegyezte: „Engem az Isten itt felejtett”, aztán elővette a párnája alól a fésűt, és rendbe tette a haját. A minap a rádióban hallgattam egy beszélgetést egy kilencvenéves opera-énekesnővel. Nagyon jókat mondott. A végén a koráról kérdezték, és felkacagott. „Haragszom a fiatalabb, hetvenes, nyolcvanas barátnőimre, amikor panaszkodnak, hogy itt fáj, ott fáj. Én nem teszem, mert azt jelentené, hogy öreg vagyok. Márpedig én fiatalnak érzem magam, és fiatalon akarok meghalni.” Tegnap az apámtól megkérdeztem, hogy miért köhög. „Miért, miért? Azért, mert élek.”
Ahogy telik az idő, (a ráncaimon kívül) új, jó dolgokat fedezek fel magamon. Mintha merészebb lennék, mint régebb. Talán kicsit megértőbb, figyelmesebb is lettem. Már nem ugrom mindenkinek, és nem pofázok, ha kell, ha nem, habzó szájjal (ez most a fogpasztától van), amikor tombolni kezd a fene nagy igazságérzetem. Lehet, hogy az igazság középen vagy épp a másik oldalon van, nézőpont kérdése. Nem akarok mindenhol „jelen lenni’’, mondjuk, ez fiatalon sem volt rám túlságosan jellemző. Szívesen elbeszélgetek bárkivel, de van olyan, hogy ezt behatárolható időn belül teszem. Szeretem a nyüzsgést, pezsgést, de már nem megyek olyan helyre, társaságba, ahol előreláthatólag nem fogom jól érezni magam, csak azért, hogy ne legyek egyedül. Jól megvagyok én magamban is. Nem ájulok már el mindenféle lila ködtől, és hál’ istennek a megfelelési kényszerem is jelentős változásokon ment át. Bár mindig is fennen hangoztattam, hogy nem lehet és nem is kell mindenkinek megfelelni, én aztán nem, engem nem ez vezérel a dolgaimban, mégsem volt teljesen igaz. De mára mintha alábbhagyott volna ez is. Ha időnként mégis felütné a fejét valamiféle megfelelési nyavalya, rácsapok. „Miért, kinek, minek, és egyáltalán?” Ez nem azt jelenti, hogy „mindegy, így is jó” igénytelenséggel legyintek, de azóta mintha a dolgaim is harmonikusabban, simábban mennének. Esküszöm, jó ez az állapot.
Szóval, a korosodás (maradjunk ennél az enyhébb szónál) kifejezetten előnyökkel is jár. Az az igazság, hogy én szerencsés helyzetben vagyok. Napi rendszerességgel gyerekek közt lehetek. Sok energiát kapok tőlük. Van, amikor fárasztó, de feltöltik az elemeimet, frissen tartanak. Kíváncsian figyelem őket, és az ő kíváncsiságuk még kíváncsibbá tesz, ami, azt hiszem, az elfásulás, öregedés egyik komoly ellenszere. És bár lassan az én tükröm előtt is valaki más kezd tolakodni, igenis fiatalnak érzem magam, és így is szeretnék majd elmenni.
Most egyelőre befejezem a fogmosást. Jó hosszúra nyúlt.