1918. november 13-án kötötte meg Linder Béla, a Károlyi-kormány tárca nélküli minisztere és Franchet d’Esperey balkáni antantfőparancsnok két megbízottja, Henrys tábornok és Misic vajda a 18 pontból álló belgrádi katonai konvenciót, amely meghúzta a demarkációs vonalat, egyúttal pedig fegyverszüneti feltételeket diktált a legyőzött Magyarország számára. A világháborús vereségből adódóan igencsak kedvezőtlen szerződés egyetlen pozitív eleme a szuverén magyar közigazgatás meghagyása volt, ám az antant román, szerb és cseh szövetségeseinek magatartása nyomán ez az engedmény semmilyen gyakorlati hasznot nem hozott.

Miután az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünet a felbomló Osztrák–Magyar Monarchia magyar felével kapcsolatban Horvátország elszakadásán túl semmilyen konkrétumot nem tartalmazott – a Franchet d’Esperey tábornok vezette balkáni antantcsapatok megállítása érdekében –, az október 31-én hatalomra jutott Károlyi-kormány legfőbb feladata egy önálló egyezmény megkötése lett. Az idő ugyancsak sürgetett, hiszen november elején a franciák és a szerbek már a Szávánál – tehát a történelmi országhatáron – álltak, a csehek pedig épp a konvenció megkötésének napján törtek be a Felvidékre.

A rohamosan romló helyzet megmentése érdekében Károlyi Mihály és delegációja – többek között Linder Béla, Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter, a Nemzeti-, Munkás- és Katonatanácsok képviseletében pedig Hatvany Lajos, Bokányi Dezső és Csernyák Imre – november 7-én a szerb fővárosba utazott, ahol Jászi emlékiratai szerint d’Esperey tábornok igencsak megalázó módon fogadta a küldöttséget, és súlyos feltételeket diktált számukra. Bár a későbbi Károlyi-ellenes propaganda azzal vádolta a Belgrádban tárgyaló politikusokat, hogy változtatás és ellenvetés nélkül fogadták el a felajánlott fegyverszüneti feltételeket, ez az állítás nem felel meg a valóságnak, ugyanis bizonyos esetekben – például a belső közigazgatás meghagyását tartalmazó 17. pont kapcsán – d’Esperey hajlandónak bizonyult némi korrekcióra.
Károlyiék belgrádi missziójától ugyanakkor nemigen lehetett csodát remélni, hiszen a Monarchia, majd Németország kapitulációjával az antant vitathatatlanul győztes pozícióba került, a miniszterelnök pedig hiába kísérletezett azzal, hogy – magát a forradalom vezetőjének beállítva – lerázza a háborús felelősséget, Magyarország vesztesként várhatta a békekonferenciát. Ez a helyzet a november 13-i belgrádi egyezmény 18 pontjában is világosan megmutatkozott, hiszen azok – a rendfenntartáshoz nélkülözhetetlen egységek kivételével – leszerelésre és a felszerelés átadására utasították a magyar szárazföldi, tengeri és folyami erőket, rekvirálási és átvonulási jogot biztosítottak az antant csapatai számára, és a délszláv háborús károk enyhítésére számos azonnali követelést – például élelmiszert, lovakat és munkaerőt – támasztottak Magyarországgal szemben.

D’Esperey hosszas alkudozás után a Drávánál és a Pécs–Baja–Maros–Beszterce szakaszon állapította meg a demarkációs vonalat, az északi határon pedig semmilyen rendelkezést nem léptetett életbe, vagyis – mivel a 17. pont a magyar közigazgatás sértetlenségét ígérte – úgy tűnt, ezek a területek magyar fennhatóság alatt várják majd ki a béketárgyalások döntését. Ebből a szempontból tehát Jászi fent idézett optimista kijelentése nem volt alaptalan, a politikai realitások azonban nem abba az irányba mutattak, hogy a cseh, szerb és román igények ellenében Magyarország ilyen kedvező fegyverszünetet köthet.

A konvenció – ami egyébként d’Esperey „magánakciója” volt – ráadásul igen gyenge lábakon állt. Georges Clemenceau később úgy ítélte meg, hogy a fegyverszünet sérti a franciák érdekeit – hiszen de iure tárgyaló félnek ismerte el a Károlyi-kormányt –, az antant szövetségeseinek pedig szintén nem állt érdekében betartása. A szerződést tehát gyakorlatilag egyedül Budapest vette komolyan, így aztán nem meglepő, hogy november 13-án a csehek, majd a következő hetekben a szerbek és az Erdélybe betörő románok is felrúgták a belgrádi konvenció pontjait. A beözönlő antantszövetségesek hamarosan megszállták a történelmi országterület jelentős részét, a támogatásukat élvező nemzeti tanácsok pedig sorra nyilvánították ki elszakadásukat Magyarországtól. A Károlyi-kormány a szerződésszegés láttán – tárgyalási pozícióit féltve – nem mert fegyveres erővel fellépni, így aztán a trianoni utódállamok a békekonferencián már egyfajta status quóra hivatkozhattak, amikor megcsonkították az országot.

Mindebből logikusan következik, hogy mindazok, akik a belgrádi konven­ciót Károlyiék „hazaárulásának” igazolására hozzák fel, súlyosan tévednek, hiszen az ország kétharmadának megszállása éppen a fegyverszüneti egyezmény egyoldalú megszegése nyomán történhetett meg. A kormányzatot persze vádolhatjuk naivitással, gyengeséggel és a fennálló állapotok félreismerésével, a szándékos „országvesztés” azonban már a tudatos történelemhamisítás kategóriájába tartozik, ami mind a múltban, mind a jelenben a politika és nem a tudomány céljait szolgálja.

Tarján M. Tamás (Rubiconline)