Erdélyi magyar nyelvterületen, de még Székelyföldön is kevés az olyan hely, ahol az érdeklődő bővebb betekintést nyerhet a használaton kívüli harangok csodálatos világába. Márpedig a szolgálatukon kívül került feliratos harangok üzenetét méltán nevezhetjük bronzba öntött történelemnek. Annyira fontos volna ez számunkra? – kérdezhetnék sokan. Látszólag valóban nem az. Ám ha belegondolunk, hogy egy beolvasztástól megmentett gyűjtemény mennyi érdekes és értékes, főleg a Kárpát-haza földjéhez kötődő történelmi adatot szolgáltat, a nemleges válasz igenre változik. Erről beszélgettünk Lázár Imre mérnökkel a székelyudvarhelyi Selwerk Kft. vezérigazgatójával.
Futó leltár
A haranggyűjtemények kezdetei Rómer Flórishoz (1815–1889), a magyar muzeológia és régészet jelentős 19. századi alakjának tevékenységéhez kapcsolódnak. A korai kezdetek ellenére 1915-ig viszonylag kevés harang kerülhetett a múzeumokba. A harcok és világégések rekvirálásai idején a harangokat ágyúöntéshez, majd más hadi célokra gyűjtötték be, s emiatt e nyelvterület gyűjteményei eléggé kevés haranggal gyarapodtak. Különféle oknál fogva a leszerelt harangoknak csak nagyon kis része került múzeumokba, ennek köszönhetően a történelmi Magyarország távolabbi vidékeiről és ma már nem Magyarországhoz tartozó településekről is őriznek itt-ott „hangjukat vesztett” harangokat egyházközségi gyűjteményekben, templomokban. Legtöbb harangon a régi „O rex gloriae veni cum pace” (Ó dicsőség királya, jöjj békével) felirat olvasható, de sokszor az öntőmester, a készíttető és a közösség neve is feltűnik a köriratokon.
A magyar harangok nagy része a Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeumában megtekinthető, egy több darabból álló gyűjtemény pedig a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum épületének udvarán tanulmányozható, a közönség által is látogatható állandó helyen.
A magyar nyelvű hazai harangirodalom gazdag és eléggé szerteágazó. Jelent meg már olyan kötet, amely a harangöntés technikájával foglalkozik, olyan is, amelyet régész-történész szakemberek írtak elpusztult Kárpát-medencei kincseinkről, de olyan is, amely a tágabb értelemben vett Székelyföldre összpontosító és olvasmányosabb műfajként számol be erről a sokoldalúan némaságra ítélt kincsünkről.
Az említett budapesti állandó kiállításról a magyar régészet egyik nesztora, a matuzsálemi korú régész Patay Pál számolt be. Külön kiadványban és csatolt DVD-n láthatók-hallhatók azok a magyar harangok, amelyeket a Kossuth rádió Déli harangszó műsorában hallhattunk. A harangöntés műszaki érdekességeiről, a szomszédos Hargita megye harangjairól Márton László nyugalmazott gyergyószentmiklósi mérnök, a középkori harangokról Benkő Elek régész-történész, az MTA levelező tagja, a Nyárád mente régi harangjairól pedig Gligor Róbert László közölt részletes tanulmányokat, írt külön kötetet.
A székelyudvarhelyi Selwerk cég vezérigazgatójának, Lázár Imrének egyéni gyűjteményéről, eddigi pályafutásáról, munkásságáról a világhálón is tájékozódhatunk. E sorok írója, aki maga is ismerője a tágabb környék harang-kincsének, különös örömmel olvasta a híreket, amelyek szerint az igazgató-mérnök régi haranggyűjteményének néhány darabja időszakos kiállításon látható a székely anyavárosban, Székelyudvarhelyen.
Harangok a Bánffy-bástyán
„Hogy napjainkban a székely anyavárost a harangöntés kiemelkedő helyszíneként tartják számon, az elsősorban Lázár Imre vezérigazgató harangöntő tevékenységéhez kapcsolható. Bár a színesfémöntéssel és fémforgácsolással foglalkozó cég tevékenységének a harangöntés csak egy kis részét képezi, a műhelyéből 2000-től napjainkig több mint 200 harang került ki. Többek közt itt készült el az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark számára Magyarország legrégibb harangjának hasonmása, s a magyarországi Békés város önkormányzata rendelésére egy 1730 kg súlyú nagyharang. A cégnek több mint húsz harangja szól már Magyarországon, s még több a Kárpát-medencében. A legtöbb azonban itthon, Székelyföldön. Jó néhány jutott a moldvai csángó falvakba is. Udvarhelyen öntötték Székelyföld legnagyobb (huszonkét mázsás) harangját, a gyergyóditróit is” – idézzük Mihály János lövétei-székelyudvarhelyi történész Harangok a Székelytámadt várban című cikkéből.
Háromszéken is kedveltek a Lázár-harangok
Lapunkban 2010-ben mutattuk be a Lázár mérnök vezette Küküllő-parti nagyüzemet. Személyesen találkozhattunk vele két esztendővel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön a Gyöngyvirág utcai református templom számára készített két harangjának avató-szentelő ünnepségén, de Lázár-féle harang hívja templomba minden vasárnap a Csente-hegy alatti kis falu, Sepsibesenyő híveit is. Újabb látogatásunkon harangkiállítása okán köszönthettük ismét mint a Székelyföld legsikeresebb harangöntőjét, székelyudvarhelyi nagyüzemének vezetőjét.
Lázár mérnök Lövétén született katolikus bányászcsaládban. Székelyudvarhelyen tanulta a vasesztergályos szakmát, ott végezte az esti líceumot, majd Iaşi-ban a hároméves almérnökit.
– Harangokkal már gyerekkoromban is találkoztam – mesélte. – Nincs az a gyerek, aki ne csodálná a falu tornyából szóló harangok hangját, magasztosságát, szépségét. Az azonban nem igaz, hogy a harangöntés gyermekkori tervem volt. Menet közben is alakul az igazi szakma.
Lázár Imre azonban nemcsak önti a legszebb hangú harangokat, hanem gyűjti is. Szenvedélyének köszönhetően sok megrepedt harang megmenekült a beolvasztástól, gyűjteménye pedig egyre gazdagabbá vált.
Harangjai közül végül 14-et átadott Székelyudvarhely város önkormányzata és a Haáz Rezső Múzeum kezelésébe, így az eddig raktárban porosodó kincsek közszemlére is kerülhettek. Tizenegyet a Székelytámadt vár délnyugati oldalán álló Bánffy-bástyán, hármat pedig a polgármesteri hivatal udvarán helyeztek el, ezáltal is gazdagítva a város látnivalókban amúgy sem szegény ajánlatát.
Már-már az is felmerült, hogy a székely anyaváros lenne a legalkalmasabb helyszín egy állandó jellegű dél-kelet-erdélyi szabadtéri harangmúzeum létrehozására. Erről az új épületbe költözött Haáz Rezső Múzeum igazgatója, Miklós Zoltán nyilatkozott: „Az elképzelés az, hogy a várba egyre több turisztikai érdeklődésre számot tartó kiállítást hozzunk. Ezt a szabadtéri harangkiállítást időszakosnak terveztük, viszont legalább egy évig itt lesz. Tehát az elkövetkező időszakban – nem csak nyáron – akár több évre is egy olyan turisztikai célpont lehet, ami egyedi Erdélyben, hiszen harangkiállítás nincs más helységben.”
A harangkiállítás azzal a nem titkolt céllal jött létre, hogy tovább növelje Székelyudvarhely idegenforgalmi kínálatát, turisztikai vonzerejét. Ugyanakkor reméljük, hogy a gyűjtemény a történelmi egyházak bevonásával tovább gyarapodik majd, s idővel Erdély, sőt, az egész Kárpát-medence legnagyobb haranggyűjteményévé növi ki magát – hangsúlyozta a történész Mihály János.
Mi látható a testvérvár bástyáján?
Lázár Imre megajándékozott a kiállított 14 harang pontos lajstromával. A Bánffy-bástyán kiállított gyűjtemény legrégebbi darabját a Szeben megyei Oroszcsűr evangélikus templomának öntötték 1742-ben. A legnagyobb súlyú 745 kilogrammot nyom, ez a székelykeresztúri katolikus egyházközség számára készült 1970-ben Kolozsváron. Látható az ismert Lotz cég 1871-ben Székelyszentkirálynak öntött harangja, Klein K. Oszkár Kudzsirban Héderfájának és Haranglábnak öntött, valamint a bukaresti V. Rășcanu cég Árpástónak és Székelykálnak az ötvenes évek elején öntött két harangja is. A székelyudvarhelyi 1896-ban épült egykori vármegyeház, jelenleg polgármesteri hivatal udvarán kiállított három harang jelkép-értékű, hiszen ott működik a mindenkori esketőterem, ahol, ha jelenleg szó szerint nem is, de jelentésileg elhangzik az egyház által megkötött házasság felbonthatatlanságára utaló „csak az ásó, kapa és a nagyharang válasszon el titeket”. Az ásó-kapa a sírásó szerszámra utal, a nagyharang/lélekharang pedig az, amit a temetéskor vagy utána megkongattak az elhunyt tiszteletére.
A „holtomiglan-holtodiglanra” emlékeztetők
Nos, három érdekes jelképes harangot láthatunk a polgármesteri hivatal udvarán, gondozott, virágos környezetben kiállítva: az egyik Bukarestből került a gyűjteménybe, a másik Marosújvárról (a híres brassói Andrasovszky Éfraim cége öntötte 1909-ben), a harmadik Manchen Mihály 1823-ban Segesváron öntött harangja, a kadicsfalvi katolikus hívek egykori 300 kilós „hívogatója” – mind-mind ipar- és egyháztörténeti emlékek.
Mi, háromszékiek olykor testvérvárként emlegetjük a székelyudvarhelyi Székelytámadt várát, ugyanis „ikertestvére”, Székelybánja vára hajdanában itt állott kies Háromszék központjában a lécfalvi Várhegyen. A székelyudvarhelyi vár azonban nem tűnt el nyomtalanul, mint a mi Székelybánja várunk, romos Bánffy-bástyájának tetején a harangkiállítás látható, s mint ilyen, történelmi hely, maradék romjait pedig műemléknek nyilvánították. A várat János Zsigmond fejedelem 1562–1565 között, az ellene fellázadt székelyek megfékezésére építtette, megerősíttette. A háromszéki, ugyancsak szimbolikus nevű Székelybánja várral együtt több évtizeden át a fejedelmi hatalom támaszaként szolgáltak, s mindkettőről részletes régészeti leírások születtek. A bizonyára tiszteletet parancsoló, négyszög alakú, vizesárokkal körített háromszéki Székelybánja reneszánsz bástyás erőd alig négy évtizedig uralhatta az 550 méter magas tetőt. 1599-ben, a Báthoriakkal nem rokonszenvező székelyek, mivel kiváltságaikat a fejedelmek nem voltak hajlandók elismerni, a Bodzán bejövő Mihály vajda táborába álltak azzal a feltétellel, hogy a vajda adja ki a parancsot a vár lebontására. Mihály vajda pedig meg is ígért mindent, csak hogy a székelyeket a maga pártjára állíthassa. A hegy lábánál összesereglett háromszéki székelység földig rombolta a várat: ma már csak gyeppel benőtt alapjai látszanak. Neve sokatmondó: „ha támadt a székely, a székely bánja”. A háromszéki székelységben akkora volt a gyűlölet és az ellenszenv, hogy a lécfalvi országgyűlés 1600-ban kiadott rendelete ellenére sem került sor a vár újraépítésére. A Várhegy magánbirtokba került. Egy darabig a Mikesek, majd a Szentkeresztiek bírták. Megmaradt köveiből szeszgyárat és különböző melléképületeket emeltek.
Talán el lehetne képzelni a lécfalvi Várhegy tetejére egy szerény emlékművet, hiszen a székelység vérzivataros küzdelmeinek történelmi helye, akik még Mihály vajda seregében is vállalták a harcot, ha valamelyes segítségre számíthattak. A segítség megvalósult: parancs született a román vajdától a vár lerombolására! Egy ilyen emlékműhöz talán majd elsétálhatna az eljövendő fiatal nemzedék történelemórákon szerzett ismereteinek elmélyítésére.
