Pedig olyan sok volt a figyelmeztető jel, tudtuk, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb számolni kell vele, és mégis megrettenünk a bizonyosságtól. Olyan jó lenne, ha csak még egyszer elvonulnának a felhők, és megpillantanánk a napot. Még egyszer, csak egyszer... Imára kulcsoljuk a kezünket, de nem találjuk a megfelelő szavakat. Vajon meddig lehet újabb és újabb csodára várni, meddig terjed a kegyelem?

Jó lenne ásni egy feneketlen gödröt, vagy égig érő tornyot építeni óriási kövekből, és megszakadni a súlyuk alatt, és elhúzni a világ legnehezebb szekerét, és megtenni a lehetetlent – de csak ülünk imára kulcsolt kézzel, kétségbeesetten, és érezzük, hogy a tudatunk szélén ott leselkedik a lemondás...

De hogyan mondhatnánk le arról, aki mindennél többet ér, aki hozzátartozik az életünkhöz a legelső pillanattól mostanáig? Hogyan mondhatnánk le arról, akit a legjobban szeretünk, aki a legjobban szeret bennünket?

Gyűjteni fogunk, és odaadjuk mindenünket, amink csak van, és elmondjuk a legszebb imádságot, amit csak elmondhat az ember. És jók leszünk, szeretni fogjuk egymást, hálásak leszünk mindenért, és adakozni fogunk, és minden időnket a gyermekünkre szentelünk, és gyönyörű családi estéket szervezünk. És hazamegyünk, és meglátogatjuk, és fogjuk majd a kezét, és mindent megteszünk, hogy boldog legyen. Vajon lesz-e még igazán boldog valaha?

És elmegyünk a világ végére, és felkutatjuk a legjobb orvost, és megmozgatjuk ezt az egész kerek világot, és odaadjuk mindenünket, amink csak van, hogy csak egy kis töredékét visszaadjuk annak, amit ő adott nekünk. Milyen szörnyű ez a tehetetlenség.

És csak most döbbenünk rá, hogy itt volt velünk életünk minden pillanatában, és mi nem is voltunk hálásak ezért. Most is itt ül az ágyunk szélén aggódó tekintettel, keze a homlokunkon, és valójában ennek a gondoskodó szeretetnek köszönhetjük, hogy élünk, itt vagyunk, felnőttünk. És mi képtelenek vagyunk kimutatni a szeretetünket, imádkozni, sírni, ordítani. Úgy szeretnék hegyeket mozgatni, megetetni millió éhező gyermeket, letenni elé az egész életünket, aztán felszállni a madarakkal az égbe, és csak repülni gondtalanul.

Miért? – jön a kérdés valahonnan nagyon mélyről, és ezzel újra ránk szakad a valóság, és nincs menekvés az álmatlanságból, hajnali fényből, izzadságtól nedves ágyneműkből és kétségbeesett fogcsikorgatásból. És a lelki szemeink előtt felrémlik egy láthatatlanul apró kis sejtecske, mely egyszer csak elkezd valami mást tenni, mint amit tennie kell. Miért? Mi vajon miért megyünk mindig másfelé, mint amerre haladnunk kellene, miért figyelünk más dolgokra, mint amire figyelnünk kellene? Miért vagyunk türelmetlenek, elvakultak, gonoszak, képmutatóak, hitetlenek?

Vajon mit tehet az ember, amikor már minden kártyáját kijátszotta? Hogyan lehetne visszafordítani az időt, visszahozni a vidámságot, egészségben együtt lenni, megsemmisülni a szeretetben?

Szavak, szavak, szavak. Olyan kicsik, gyengék, tehetetlenek. De jó lenne szavak nélkül összebújni, megölelni egymást! De jó lenne tékozló fiúként visszafordulni hiábavaló bolyongásainkból, és hinni abban, hogy valahogy sikerül megtalálni a hazavezető utat! És otthon majd minden jóra fordul...