Maholnap száz esztendeje, hogy a Gyulafehérváron – az akkori magyar kormány által biztosított vonatokon – összesereglett erdélyi románok autonómiát igényeltek maguknak. Az óromániai küldöttek és az ortodox egyház szószólói viszont azt javasolták, hogy követeljék a románok által is lakott erdélyi vidékek egyesülését Romániával. A nagygyűlés nagyobbik része ki is mondta azt a szót, hogy egyesülés. A cél a területbővítés, egy nagyobb Románia létrehozása volt.
Akkortájt Erdélyben több román nyelvű iskola működött, mint a már egyesült Moldva és Havasalföld egész területén. Az erdélyi román értelmiségiek (ügyvédek, tanítók, mérnökök, még a papok is) a magyar állam iskoláiban és egyetemein tanultak. Tehát igény volt a tudás átvitelére is!
Az első világháború győztesei elsősorban Ausztriát, a Habsburgokat akarták megbüntetni, de ugyebár a nyulat bokrostul lövik, így a történelmi Magyarország területéről 1920. június 4-én a trianoni döntéssel körben leollózták a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a Partiumot és a Bánságot, délen a Bácskát, nyugaton az Őrséget... A nagy falat Erdély volt, amelyet a Partium és a Bánság nagyobbik részével együtt a fiatal Romániához csatoltak. Ebben a műveletben Franciaország akkori vezetői vitték a főszerepet... Az erdélyi magyarság pedig – ezeréves múltjával és nagyszámú közösségével – kisebbségbe szorult, és azóta is várja az 1918. december elsejei román nagygyűlésen elhangzott ígéretek teljesítését, mintha az önrendelkezés valamiféle alamizsna lenne. Pedig egy több évszázados bölcsesség szerint az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó!
Ám ahelyett, hogy a Gyulafehérvári Kiáltványban, tehát írásos dokumentumban foglaltak megvalósuljanak, úgy tűnik, hogy száz év után hovatovább nem közelebb, hanem egyre távolabb kerülünk ettől, az eddig nehezen megadott, minimális jogainkat is csorbítani akarják. A magyar iskolák újkori kisajátítása és akadályoztatása, történelmi örökségünk (épületek, erdők, műemlékek) visszaszolgáltatásának megtagadása, esetenkénti visszaállamosítása, múltunk nyomainak eltüntetése, a magyar feliratok és székely zászlók elleni hadjáratok mind a beolvasztásunkat és megsemmisítésünket célozzák. Itt jegyzem meg, hogy a szentiváni közbirtokossági erdőt nem fogják visszaállamosítani, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy vissza sem adták a kommunizmusban kisemmizett tulajdonosoknak, azok jogos örököseiknek!
Ezek után mire gondoljunk? A türelemnek is van határa, és a miénk már nagyon fogy. Ennek jele az is, hogy 2018 januárjában az erdélyi magyar pártok és szervezetek végre, nagy késlekedés után mégis egyhangúlag útnak indították a Székelyföld autonómiájára vonatkozó tervezetet. Remélték, hogy célba is ér ez a vonat, amely az önrendelkezést szállítja, s bár sajnos nagyon lassan halad, azért még sínen van, bizonyíték rá az is, hogy október 28-án, a székely autonómia napján sok székely településen kigyúltak az őrtüzek, amelyek sötétben is mutatják az utat a cél felé. Reménykedjünk abban, hogy egyszer majd a román többség is felhagy a fékezésével...
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
