Brigitta és öccse, Gyurika az én cigányaim. Jobban mondva családunk cigányai, miután a lányom és édesanyja is megismerte őket, és rendszeresen becsengettek hozzájuk is. Az őrkői cigány iskolába jártak, s Brigitta – ha hinni lehet neki – el is végzett nyolc osztályt.
Mintegy négy éve ismerem Brigittát. Kéregetett, s a viszonylag tisztán öltözött kislány azzal „ütött mellbe”, hogy azt mondta: éhes vagyok. Megálltam és nyomban egy közeli üzletbe mentem. Bevásároltam neki, illetve a nyolcfős, egyedül édesanyjukra utalt családnak, hogy bár egy ebédre legyen, mit enniük. Közben megtudtam, hogy szorgosan jár iskolába, s erről meggyőződni is akarván egyről-másról faggattam, hogy rájöjjek: valóban tud-e olvasni, írni.
Néhány hónapja, hogy egyikükkel sem találkoztam. Nem jöttek lányomékhoz sem. Eltűnésüket megelőzte egy kellemetlen, végül felderítetlen maradt lopásgyanú, amiért megharagudtam rájuk, és „levettem a gondomat” róluk. Végleges eltűnésüket még megelőzte a hír, hogy közben – őrkői felfogás szerint – Brigitta eladósorba került és férjhez ment.
A napokban hazafelé jövet állított meg Brigitta, aki annyira felcseperedett, hogy alig ismertem meg. Elmondta, hogy Brassóba költöztek, építettek egy faházat és ott laknak. Gyurika is megvan, most is nyolcan lakják a „házukat”. Érdeklődésemre, hogy mi a helyzet vele, dolgozik-e, azt mondta, hogy még csak 17 éves, kiskorú, és nem adnak munkát neki. Kérdem, hogy mit keres Sepsiszentgyörgyön. Mondja, koldulni jött. Furcsán hangzik ez a természetes hangon ejtett szó a szájából. Ennivalóra és útiköltségre kér pénzt. Közli, hogy nem igaz a férjhez menés. Nem ment férjhez. Pénzt adok neki, és sietve elvegyül a kora esti sétálásra, falatozásra kigyűlt emberek között. Vajon egy iskolázott (írni, olvasni, számolni tudó) lány számára nem jut más lehetőség, mint a koldulás? Kérdem önmagamtól. Kitől mástól kérdezhetném? Elvégre az egész társadalmat csak nem szólíthatom meg. Ehhez kevés és gyenge a hangom…
