A szakiskolában húszfős osztályunk mellé csatoltak – az elméleti órák látogatási kötelezettsége nélkül – még 14 fiút, akik egy jól menő helyi vállalatnál inaskodtak. Kitűnő mestereink voltak, kitűnő technikusok oktattak – akik majd mindannyian továbbtanultak esti líceumokban és mérnöki egyetemeken –, kitűnő és szigorú nevelők figyeltek ránk, és ennek meg is volt az eredménye. Az iskola növendékei jól megállták a helyüket: a gyárakban esztergályosként, marósként, szerszámgépészként, a mezőgazdaságban arató- és cséplőgépek, járművek, eszközök javításánál, karbantartásánál. Egyikük a katonaságnál dolgozott műszaki alkalmazottként, amint ezt egyetlen, 1988-ban tartott harmincéves osztálytalálkozónkon megtudtuk.

Az iskola mély emlékeket hagyott mindannyiunkban. A Barátok temploma mellett levő étkezde és a bentlakás udvara, ahol a farakások védelmében könyvvel az ölemben vártam az ebédre hívó csengőszóra, arra, hogy beálljak a sorba a társaim közé. Egyikük, aki inkább táncra termett, mint gyári munkára, gyakran elszórakoztatott tornamutatványaival. Kár, hogy utólag csak egyszer találkozhattunk, mert felejthetetlen évek voltak, és azóta is, egy életen át érdeklődéssel kísértem a magyar nyelvű szakoktatás helyzetét, a rendszerváltás előtti és utáni változásokat, örvendtem, amikor jól alakultak a dolgok, és szomorkodtam, amikor megszüntették egyik-másik iskolát. Sepsiszentgyörgyön először a Gámán Jánosról elnevezett, hajdan jó hírű traktoriskola esett áldozatul az új időknek diákjaival, tanáraival és műszaki felszerelésével együtt, és volt idő, amikor teljesen felszámolták a hároméves szakoktatást. Hogy aztán újra bevezessék, mert mesteremberekre mindig szükség van. Reméljük, hogy ismét megbecsülik őket és iskoláikat!

Ferenczy L. Tibor