Két perc sem telt el a nagybőgős mennydörgésben, jöttek a színültig töltött illatos csészécskék. E pillanatban mintha közénk csapott volna a villám, dobhártyabénító rittyenésre rándult mindenki, s az éppen mellém lépő felszolgáló kislány a forró kávét az ölembe loccsantotta. Megijedt, restellte magát, szalvétákat hozott gyorsan. Folt maradt a fehér  nadrágomon, nem a legjobb helyen, de... mit csináljunk.

A barátom előadásba kezdett a szélsőséges időjárás újabban híresztelt okairól. Nem értettünk egyet, mert ő az ősrobbanásért is az embereket hibáztatná, én meg a háttérhatalmat. Félreértett, azt hitte, a Teremtőre gondolok, s az iménti robaj hatása alatt békülékeny hangot ütött meg:  „van-e Isten, most már van!”. Aztán eszébe jutott a filmsorozat, fogta magát, s hazament tévézni.

Azért mesélem ily részletesen mindezt, hogy érzékeltessem, mennyire fontos nekem a centenárium. Nem  emlékszem, hogy a „fontos” szót valaha használtam volna 1918 és az azt követő 2–3 év kapcsán, s ha az előérzetem nem csal, nem is fogom. Történelmünknek ezt a szakaszát értem legkevésbé: minden szóhoz jutott, csak az előrelátás nem. Az előrelátókat meglőtték. Minél többet tudtam meg ezekről az évekről, értetlenségem csak nőtt, akár a nagyhatalmak érdekszférái, melyek ha nem olyanok lettek volna, mint amilyenek voltak, az egyesülés kikiáltása annyit nyomott volna latban, mint kiloccsant kávé a nyári zivatarban. Különben is egymást érték a kikiáltások, hogy száz év múltán közülük egy a könyökünkön jöjjön ki. A végén még nekünk kell szégyellnünk magunkat.

Ha számítógépbe táplálnánk az akkori helyzet adatait, hogy a történelem s még vagy húsz fontos aspektus alapján mondja meg, mi lesz száz év múlva, vagyis ma, hamar kidobná az eredményt. Más lenne, mint ami  van.

A régiók emberei egymás nyelvén köszöntenék egymást, kalapot emelve. A valóság mit hozott? Bukarest magához ölelte és nyálas csókjaival összebarmolta az aránylag jól formálódott, életképes történelmi régiókat, melyekben elég szépen kialakult az az érzés, hogy csak békében lehet egymás mellett élni. Úgy viselkedik, mint gyarmatosító. Nem tudja, mit keres, bizonyára arra számít, hogy ha közelebb jön, majd  felismeri: ez-e az, amit keresett. Legalább a minimumot jó lett volna tudni, ahogy a közmondás is tartja: „nézd meg az anyját, s vedd el a lányát”. Senki nem érzi jól magát, mi, magyarok a legkevésbé. De helyi, „régiós” románoknak sem tetszik, elég soknak és egyre többnek. Bukarestet nem sikerült erdélyi szintre emelni, sőt, inkább a fordítottja történik: a főváros húzza lefelé a régiókat. Egy házasság, mely csak azon alapszik, hogy „szokjon hozzám”, nem sok jóval kecsegtet. Történt már olyan, hogy válás lett belőle. Az erőszakos, elhagyott férj alkoholba menekülve kereste a megoldást, s a tél közeledtével kopott nagykabátban vélte megtalálni a család és Isten melegét.

No de hogy állunk ma mi az előrelátással? Kicsit elgondolkodtató, s ha szívvel gondolunk bele, hiányérzetet kiváltó, hogy nagyobbra tervezett gyűlésünkön csak ötezer érezte, hogy ott kell lennie. Legalább húszezer embernek ott lett volna a helye. Épp az a tizenötezer hiányzó tudja legjobban, hogy hiányzásuk mit jelent. Oda kellett volna menni! Gondolkozzanak, hisz nem növények... Hullatják a leveleiket, tavasszal úgyis újranő. A székely hasonlítson inkább a fenyőre!

A következő kört álljuk közösen, és koccintson mindenki mindenkivel. A bor olyan, amilyen, de a borozás jó. Mindenkinek pertut ajánlok, aki nálamnál fiatalabbnak néz ki, és kezet fogunk mindhalálig.