Mosolya jut eszembe, s csillogó szemei. Amikor akkora szeretettel beszélt virágairól, pedig nem is virágoskert volt az övé, csak az udvaron meg a tornácon néhány tő elültetve, évelők és ősszel átmentettek, mindig nagy gonddal és odafigyeléssel ápolta kedvenceit, a növényeket éppúgy, akár az embereket, mert bár virágaira volt oly büszke, azért társait e földi létben szintén nagyon szerette, létszükséglet volt számára, hogy segíthessen, tettel, ha lehetett, de legalább jó szóval, és hangjában mindig ott bujkált a simogató kedvesség, csak kezei voltak érdesek, szavai sosem, nem, nem is emlékszem, hogy valaha tüskék mételyezték volna gondolatait.

Mosolya, csillogó szemei, amikor virágairól beszélt, a kiérdemelt elismerés szerénységével mesélte mindig, hogy az utcán eljárók megcsodálják növényeit, megállnak kapuja előtt, ha épp az udvaron találják, dicsérőleg szólnak a tornácot színkavalkádba borító virágairól, néha megkérik, fényképezhessék le a szemnek gyönyörűséget s léleknek megnyugvást okozó látványt, és ő is mindig megörökítette kedvenceit, minden évszaknak megvolt a sajátossága, de olykor más-más napszakban is fotózott, hiszen a fényviszonyok váltakozása mindig új megvilágításba helyezte a bársonyos szirmokat, a leveleken az erezetet. Tenyerén a mélyülő árkokat, homlokán a szaporodó ráncokat. De nem, tekintetét ború sosem fátyolozhatta.

Azt mondják, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ő ember volt embertelen időkben, és ember maradt emberpróbáló időkben. Helytállt minden körülmények között, és ha a sors úgy követelte, kiállt minden alkalommal. Olyan elvekért, amilyeneknek értékvesztett világunkban egyre kevesebb a híve. Számára a szabadság és az igazságosság nem csupán üres szólamok, a barátság nem tartalom nélküli forma volt. Ha egyetlen szóban kellene jellemeznem, talán a jóság lenne rá a legtalálóbb fogalom. Ennek vált áldozatává is. Jót akart cselekedni. Erkölcsi tartása nem engedte, hogy bárki is megszegje a nyolcadik parancsolatot. Jót akart cselekedni...
Mosolya, csillogó szemei. Udvarán egy üresen maradt virágcserép, a tornácnak támasztva az ottfelejtett ásó. Esőcseppek csorognak le simára koptatott nyelén, a fényesre taposott vason meggyűlnek, mintha nem tudnák elhatározni, merre folytassák útjukat. Aztán egyenként lehullanak, kis árkot vájnak a legközelebbi mélyedés felé. Tócsává gyűlnek, talán arra várnak, valaki virágot locsoljon velük. Ő már nem fog. Kölcze Gáspár – számos ismerősének kedves Gazsija, diákjai százainak tisztelt tanár bácsija – arca most már kisimult, szemei nem csillognak többé.

Miért mindig a jók mennek el?