Szekeres Attila
Felkeltette érdeklődésemet Szilágyi N. Sándor Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron című, a Maszol portálon megjelent elemzése. December 1-je előestéjén egy mondatba tömörítve ennek lényege az, hogy a nagygyűlés résztvevői nem ígértek nekünk, nem is ígérhettek, hanem feltételt szabtak Óromániának.
Az akkori erdélyi és bánsági románok – a magyaroktól is eltérően – már száz évvel ezelőtt felvilágosultan gondolkodtak, hisz kimondták és az egyesülés feltételéül szabták a „teljes nemzeti szabadságot az összes együtt élő népnek úgy, hogy minden nép számára a saját nyelvén biztosítsanak oktatást, közigazgatást és bíráskodást az illető népből származó egyének által, létszámának arányában minden nép képviseleti jogot kapjon a törvényhozó testületben és az ország kormányzásában, egyenlő jogokat és teljes vallásszabadságot az állam minden felekezete számára”. És hogy ne csak a nemzetiségi kérdést boncoljuk, idézem a hatodik pontot is: az ipari munkásoknak ugyanolyan jogokat és előnyöket biztosítanak, amilyeneket a Nyugat legfejlettebb ipari államainak jogszabályai biztosítanak.
A határozattervezetet elfogadták a Gyulafehérváron ülésező erdélyi, bánsági és partiumi román képviselők. Ám ez csak úgy emelkedhetett volna törvényerőre, ha Bukarest így elfogadja. De nem az történt, s ebben szinte semmi sem változott száz esztendeje.
Az elektronikus törvénytárban rábukkantam a minisztertanács, azaz a kormány 1918. december 11-i 3631-es törvényerejű rendeletére, mely a december 13-i 212-es Hivatalos Közlönyben jelent meg. Eszerint a jogszabály címe: Erdélynek a Román Királysághoz való csatolásáról szóló törvényerejű rendelet. Ezt igen furcsának tartottam, hisz itt mindenki egyesülésről beszél, s kikéri magának a csatolás kifejezés használatát. A képviselőház honlapján már úgy jelenik meg: Erdély, Bánság, Körös-vidék, Szatmár és Máramaros egyesülése Románia Ókirályságával. Erről a vak is látja, hogy a címet mostanában írták.
De nézzük csak meg az eredeti közlönyt! „Az 1918. november 18./december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlés határozatába foglalt tartományok a Román Királyság egyesült részei, és mindörökké azok maradnak” – szól a király törvényerejű rendeletének első cikkelye. (A dátumokról annyit, hogy december 1-jét írtak az Erdélyben már 1590-ben bevezetett Gergely-naptár alapján, november 18-át az Óromániában ekkor még hivatalos Julianus-naptár szerint.) A második cikkely kimondja, hogy a rendelet végrehajtásával a minisztertanács elnökét bízzák meg.
A jogszabály alatt megjelent Ion I. C. Brătianu minisztertanácsi elnök, egyben külügyminiszter jelentése. A törvény elfogadására ösztönző felterjesztésben a politikus Romániát a világ győztesei között említi. Ha belegondolunk, ez tényleg így van!
Ám következik egy balkáni ferdítés: a Gyulafehérváron összegyűlt Kárpátokon túli románok nemzetgyűlésükön kihirdették feltétel nélküli és örökre szóló egyesülésüket a Román Királysággal – állítja jelentésében a politikus.
Nos, száz évvel ezelőtt már így működött a törvényhozás. Ugyanis a Gyulafehérváron összegyűlt román képviselők nagygyűlése bizony feltételeket fogalmazott meg. Ezek a gyulafehérvári határozat egyesülésről szóló első cikkelye utáni passzusokban állnak. Bukarest mindezt egy tollvonással lesöpörte, s feltétel nélkül magához csatolta Erdélyt az összes nemzeti közösségével együtt.
Tehát, december elsején 100. évfordulóját ünneplik a gyulafehérvári határozat kinyilvánításának – amelyből Bukarest csupán az első cikkelyt tartotta be, a Kárpátokon túli tartományok Romániához való csatolását. Bukarest tulajdonképpen saját erdélyi, bánsági, partiumi nemzettársait csapta arcul – akkor. Ez leginkább rajtunk csattan – azóta.
