Ennek újabb beszédes példáját láthattuk a városi közgyűlés keddi ülésén, ahol ismét sikerült egy nagyjából félórás meddő vitát kirobbantani, amelynek végén megint csak kikristályosodott: bármely szalmaszálba képesek belekapaszkodni, csak fenntarthassák a románság elnyomásáról, a román állam és szimbólumai, valamint ünnepei állandó, elsősorban a magyarok általi meggyalázásáról szóló képet. Ha valakinek nem volt elég az, amit az Andrei Mureșanu Színházban állítólagos (nem mellesleg máshonnan érkező) „hazafiak” lerendeztek Székely Csaba Nem éppen 1918 című darabjának bemutatóján a román nemzeti ünnepen, Rodica Pârvantól, a Szociáldemokrata Párt önkormányzati képviselőjétől kaphatott bőkezű ráadást.

Az önkormányzati képviselő két „gyanús” jelenséget is kiszúrt a nemzeti ünnep kapcsán. Az előadás időzítése és amellett, hogy egyáltalán beengedték a sepsiszentgyörgyi román színház falai közé – amit ugyan nem ő hozott szóba, de végül vehemensen támadott –, az is feltűnt neki, hogy a megyeszékhely önkormányzata ez alkalommal még egy koszorút sem volt képes küldeni a testület és a hivatal nevében. Pedig a szintén magyar vezetésű megyei tanács megtette. A szemfüles politikus szándékosságot vélt felfedezni emögött. Antal Árpád magyarázata, amely szerint mulasztás történt, szándékosságról sem most, sem máskor nem lehet szó, illetve megjegyzése, hogy esetleg a képviselő asszony is intézkedhetett volna, különösebben nem hatotta meg. Bezzeg az előadás kérdése. Utóbbi kapcsán a polgármester megemlítette: talán testületileg el kellene ítélni, hogy más megyékből érkezők mindenféle engedély hiányában, botrányos körülmények között kioktassák a helyieket – most éppen a románságot –, hogy mit tehetnek vagy sem, például a nemzeti ünnepen. Az elöljáró azt is megemlítette: érdekes, ebben az esetben a karhatalom nem érezte a késztetést, hogy az engedély nélküli tiltakozás kapcsán hivatalból indítson eljárást.

A felvetés volt tulajdonképpen, ami kiszabadította a szellemet a palackból. A szociáldemokrata képviselőtől a jelenlévők megtudhatták, hogy az egész darab a nemzeti ünnep arculcsapása, a szerzővel magával is több gond van – lásd: Marosvásárhelyen már botrányt okozott egy másik írásából készült előadás plakátja –, elfogadhatatlan, hogy a nemzeti ünnepen komédiát játsszanak a színházban, és nem utolsósorban a szentgyörgyi előadás plakátján ott „virít a magyar zászló”. A „legszebb” érve ugyanakkor az volt: miért is kellene elítélni a két civil szervezet nevében érkező tiltakozókat? Demokrácia van, joguk van felemelni a hangjukat, bojkottálni egy előadást, ha azt sértőnek találják. Miért kell ehhez engedély, vagy mi köze az egészhez a hatóságnak, miért kellene vizsgálatot indítania? Illetve, ha igen, akkor a november 18-án tömeggyűlést összehívó szervezetet (nevet nem említett) sem ártana megbogarászni.

Nem mellékesen kiderült, hogy készült ugyan megnézni a darabot, de elfogytak a jegyek a bemutatóra, ő pedig nem volt hajlandó „könyörögni” a színház vezetőjénél, így végül nem látta. A szombati eseményeket követően pedig már nem is szándékszik megnézni a darabot, abban azonban biztos, hogy sértő a nemzeti ünnepre nézve, és „bizonyos célból tűzték műsorra az előadást”.

Talán mondani sem kell, innentől sem a művészet szabadságára, sem a plakát üzenetére, sem a törvények betartásának szükségességére vonatkozó ellenérvek nem hatották meg. Zárómondata pedig megmutatta: számára a napnál is világosabb: a nemzeti ünnep meggyalázása volt a cél, a provokáció és nem utolsósorban „a szent értékek lábbal tiprása”. Mert más mi is lehetne?