Pillepalack és Selters Wasser
Ez itt és most nem a reklám helye… Annak idején, ha későre, ha csúsztatva is, de mindenki értesülhetett arról, hogy 1986. április 26-án éjjel, 1 óra 23 perckor felrobbant a csernobili atomerőmű. Simán elpusztulhattunk volna, mire a nagy baráti és szocialista polgári védelem ráhangolódott a katasztrófára.
Két robbanás következett be, az első szétzúzta a reaktor hűtőrendszereit, a második pedig felrobbantotta a magot, így radioaktív anyag jutott a környezetbe. Úgy emlékszem, hogy mi a Szabad Európa Rádióból értesültünk…
Aztán pár nap múlva a hazai szocialista hírközlésünk itt, Romanisztánban is ráállt. A kádári Magyarország azonban mélyen hallgatott. Mintha...
Nemsokára – amikor a május elsejét is tartalmazó hétvége közeledett – a székelyföldi vendéglátóipar úgy védekezett, hogy nem ajánlotta a vezetékes ivóvíz fogyasztását.
Baráti körömben valaki pont akkor nősült, úgyhogy mi „védett” állapotban voltunk április 26–27-én egy étteremben. A következő hétvégén viszont, amikor 3–4 munkaszüneti napot is össze lehetett toldani, több ismerősöm kirándulni indult. Nem ittak ugyan forrás- vagy csapvizet, előrelátóan odafigyeltek és gyári ásványvizet vittek magukkal. Többen közülük napoztak, fociztak, hiszen derűs idő volt, talán az első tavaszias jellegű hétvége…
Jól emlékszem arra is, hogy egyik csíki barátom, aki benne volt a román jégkorong-válogatottban, hozott Svájcból egy pillepalackot. Nem is akármilyent: azt írta rajta, hogy Selters Wasser. Állítólag azért mondjuk a kirulyi borvíznek, hogy „szeltersz”, mert hasonló az összetétele… Ebbe töltötték át a borszéki vizet, hogy könnyebb legyen a hátizsák. És eldöntöttük, hogy nagyon okos találmány, praktikus csomagolóanyag, a jövőt fogják majd nekünk ilyenekben felkínálni.
Arra viszont nem gondoltunk, hogy az emberi felelőtlenség, a dögség odafejlődik, hogy széthányjuk mindenfelé, és végül még az égből is PET-palackok fognak szotyogni, de még a cetek gyomra is ezzel lesz tele, s majd 2018-ban, amikor országimázsfilmet készítenek Romániában, azt hazudják, hogy a Prahova, a Maros, az Olt, a Tisza vízgyűjtőterülete patyolattiszta, holott épp ellenkezőleg. Csak ki kell nézni az autó vagy a vonat ablakából, ha arra járunk… Borzalom.
Vissza Ukrajnába… Az így keletkező tűz Csernobilban három napig tartott, rengeteg szennyezést juttatott az atmoszférába. Ezt többé-kevésbé mindenki tudja. Van viszont egy kevésbé ismert története a katasztrófának. Tíz nappal az első robbanás után egy másik, az előzőnél is komolyabb fenyegetés jelent meg a sérült erőműnél: egy vészhelyzetekben használt medence a robbanás szélén állt, ezt használták a lángok ellen a tűzoltók. A nukleáris reakció moderátora az e típusú szerkentyűben még grafit volt, nem pedig víz, mint a mai reaktorokban, ezért tudott égni, ezért kellett oltani. A reaktorokat addigra agyaggal, homokkal és bórral tömítették: ezeket helikopterekkel juttatták oda, így próbálták megfékezni a tüzet. Lávaszerű anyag keletkezett, amely felgyűlt a reaktormag körül, s lassan átégette volna magát, majdnem elért az alatta csoborászó vízhez, nos, ha odáig eljutott volna, a hirtelen keletkező gőz tömeges robbanásokkal csapódik az égre, az abból keletkező radioaktív csapadék pedig Európa nagy részét radioaktív sivataggá változtatta volna.
Az egyetlen mód, hogy megszabaduljanak ettől a víztől, az volt, ha kinyitják a kapukat, és leeresztik a medencét. Ezt viszont csak úgy lehetett megoldani, ha valaki alámerül az erősen radioaktív és szennyezett vízbe. A vállalkozókat szinte azonnali halál várta.
Három férfi jelentkezett: Valerij Bezpalov és Alekszej Ananenko, akik az atomerőmű mérnökei voltak, illetve Borisz Baranov, aki szintén a csernobili erőműben dolgozott. Pontosan ismerték a veszélyt, mégis alámerültek egy alap-búvárfelszereléssel és lámpákkal, hogy megtalálják a szelepeket. Bár Baranov lámpája merülés közben kárt vallott, sikerült megtalálniuk a megfelelő szelepet, kinyitották a kapukat, és visszatértek. Húszezer tonna víz folyt ki. Alámerülésük nélkül a későbbi jelentések szerint egyértelműen termonukleáris robbanás következett volna be. Valerij és Alekszej két héttel később halt meg egy moszkvai kórházban, nem sokkal később pedig Borisz is. Alekszej halála előtt interjút adott. Testük magas radioaktivitása miatt lehegesztett koporsóban temették el őket…
Csak úgy eszembe jutott. Az önfeláldozás, az emberi nagyság kapcsán. Hiszen annyira meghunyászkodottak és gyávák vagyunk manapság, hogy folyton azt hisszük, ilyen csak a mesékben és a valószerűtlen amerikai filmekben történik. Holott az élet a legnagyobb rendező. Hősködő miköztünk is akad, de nem teremnek minden bokorban valódi hősies elszánások. Azért időnként csak ki kellene emelkednünk a jelen mocskából. Aztán alá is merülhetnénk. Akár életünk árán is.
Simó Márton
