Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap, mint nap. Az egyik szűk utcácskában állt egy szegényes házikó, ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három szép lányka lakott ott az édesapjával. Hát, ahogy a püspök odaért ehhez a házhoz, nagy sírás-rívás, hangos vita zaja hallatszott ki az ablakon. Meghökkenve állt meg, még sosem hallott innen ilyet.
– Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, de csak meg kell tudjam, mi a baj! – gondolta magában, azzal megállt az ablak alatt, és erősen figyelt.
– Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek az emberek, tudják, hogy jó, dolgos, szorgalmas lány vagyok! Megvesznek majd jó pénzért, nem kell éhezned a testvéreimmel – sírt a legöregebb leány.
– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a munkát, tudja mindenki! – zokogta a középső.
– Csitt, apám, ne hallgass rájuk! Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva majd ki is válthatom magam. Utánam nem sír senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.
Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert hosszú piros ruhájában szaladt visszafelé a kolostorba, ahogy csak a lába bírta. Gyorsan előkotort a padlódeszka alól egy ládikát, és kinyitotta. A szegényeknek félrerakott pénzt gyűjtötte abban a ládikóban, azokat az aranyakat, melyeket jólelkű adakozóktól kapott. Remélte, elég lesz ahhoz, hogy megmentse a három lányt a rabszolgaságtól. Miklós püspök hosszan bámulta a pénzkupacot, majd tologatni, rakosgatni kezdte az érméket. Három lány. Három kupac arany. De hogy adja oda? Aztán eszébe jutott a megoldás. Mindhárom kupacot belerakta egy-egy bőrzacskóba. Megvárta, míg beesteledett, és olyan késő nem lett, hogy már senki sem járt az utcán, és akkor a három pénzeszacskóval a piros ruhája alatt visszament a városba.
Egész úton örvendezett magában, és hamarosan megérkezett a házhoz. Egyik ablakban sem világított gyertya, mindenki aludt odabent. Miklós püspök hozzálátott, hogy véghezvigye a tervét. Kihúzta a zacskókat a ruhája alól, majd az egyik nyitott ablakon át bedobta a házba az elsőt, aztán a másodikat, végül a harmadikat is, és gyorsan visszasietett a kolostorba.
Másnap reggel a család három zacskót talált a földön. Vajon hogy kerülhettek ezek ide? Ki hozhatta őket? És mi lehet bennük? Az első két kérdésre egyikük sem tudta meg a választ, a harmadikra azonban mindjárt feleletet kaptak, amikor kinyitották a zacskókat.
– Dicsőség Istennek! – kiáltotta az apa. – Imáink meghallgatásra találtak! Együtt maradhat a családunk! Csoda, valódi csoda! Senki nem tudja, hogyan derült ki az igazság. Talán a szomszéd árulta el, aki mindig az ablakból leskelődött, hogy piros ruhában járt valaki a sötét utcán, vagy valaki más látta, amint az öreg püspök ajándékokat dobált be a házba.
A lányok mindenesetre szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sok gyerekük. Sose éheztek többé, és még az unokáik is áldották Miklós püspököt. Ők mesélték nekem is, hogy a jó püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba. De Miklós püspök azóta sem feledkezik meg senkiről. Gondoljátok csak el, hány ablakon röpíti be az ajándékait esztendőről esztendőre!
 

(Szent Miklós püspök ­legendái nyomán)