Farcádi Botond
Hivatalossá vált immár a Nyugat Szövetsége, miután a hévégén Temesvár, Arad, Nagyvárad és Kolozsvár polgármestere aláírta a társulás alapító okiratát. Nem lehet eléggé hangsúlyozni e mozzanat fontosságát – még ha a román sajtó egyelőre inkább afféle kuriózumként viszonyul is a kezdeményezéshez. Alighanem az elmúlt évek egyik legjelentősebb közéleti eseményéről van szó, mely messze túlmutat minden szűk látókörű sárdobáláson, kicsinyes politikai csatározáson, korrupcióellenes harcon, látható és láthatatlan erők közötti háborún.
A nyugati városok által létrehozott társulás konkrét közigazgatási célja, hogy a bukaresti kormány közvetítése nélkül, közvetlenül hívhassanak le uniós forrásokat különféle fejlesztésekre, többek között a négy települést összekötő gyorsvasúthálózat kialakítására, az erdélyi autópálya építésének felgyorsítására, a régión belüli tömegközlekedési hálózat létrehozására, regionális kórházak építésére. Ily módon valós jólétet kívánnak teremteni a régióban, hogy ezáltal is megállítsák a lakosság elvándorlását, illetve hazacsábítsák a külföldön dolgozó román állampolgárokat. Az önkormányzati vezetők azt is hangsúlyozzák: a kezdeményezés nem Bukarest ellen irányul, és nem valamiféle szeparatista törekvésről van szó, egyszerűen csak a szubszidiaritás elvére épül, mely szerint az állampolgárhoz legközelebb álló, a helyi problémákat legjobban ismerő hatóságnak kell döntéseket hoznia.
Jól látszik, miért ítélhetjük oly jelentősnek e kezdeményezést. Alighanem ez az első olyan regionalista törekvés, mely nem magyaroktól, hanem románoktól érkezik. Ráadásul komoly politikai erőt képviselve, hiszen nem álmodozó naivokról van szó, hanem elismert, városukban többször is mandátumot nyert önkormányzati vezetőkről, akik pártjukon – a liberális alakulaton – belül is jelentős befolyással bírnak, még ha a központi vezetés legszívesebben perifériára szorítaná is őket.
Aztán e kezdeményezés hozadéka lehet, hogy segít tisztázni a fogalmakat: Emil Boc, Kolozsvár polgármestere nem véletlenül hangsúlyozza, hogy nem szeparatista szándékról van szó, hanem a szubszidiaritás érvényesítéséről, mert a modern közigazgatásnak ezen elven kell alapulnia. A székelyföldi autonómiatörekvéseket pedig csak segítheti, ha az elszakadás szándékának hamis vádja kiszorul a politikai reakciók közül, és kialakul az érdemi vita lehetősége.
És nem elhanyagolható e pillanat pszichológiai hatása sem. Az tudniillik, hogy egy kicsit talán engedi visszalopódzni lelkünkbe a reményt. Ha a meglehetősen erős román önkormányzati vezetők is úgy látják, szakítani kell azzal a gyakorlattal, hogy kiszolgáltatottan várunk Bukarestre, ha már ők állnak az élére a regionalizmus, az autonómia gondolatát erősítő mozgalmaknak, akkor talán van remény arra, hogy e törekvések sikerrel járhatnak.
Ünnepelni, persze, még korai lenne. De talán reménykedni újra elkezdhetünk.
