Váry O. Péter
A hegyek nemzetközi napján valami természetközeli dologról kellene írni, például olyasmit, hogy kimegy az ember a csúcsra, szertenéz, aztán leírja, hogy mily csodás a látvány, kelet Svájca lehetnénk, merthogy nálunk és csak nálunk a még érintetlen táj, és az micsoda érték, ezt kellene kihasználni, a turizmus lendítené fel a gazdaságot, szóval egy halom elcsépelt, ám egyáltalán nem idejétmúlt gondolat, és nem is szabadna így írni róla, de ennek a jegyzetnek olyan a hangulata, hogy ezt a megközelítést követeli meg.
Bércet mászni azonban nem indultam, de jártam a dzsungelben. Na, nem a forróégövi őserdőben – annál sokkal veszélyesebb helyen. A városban. Az én kedves, szeretett szülővárosomban, amely csúcsidőszakokban áthatolhatatlanabb bármilyen rengetegnél, veszedelmesebb bármilyen vadvidéknél. Pláne, ha az ember autóval próbál meg eljutni A pontból B-be – na, az az igazi kálvária. De most erről sem szeretnék írni, a tapasztalat úgyis felülmúlja a legplasztikusabb megörökítési kísérletet is, és azt hiszem, a kedves Olvasó épp annyira jártas e téren, mint jómagam.
Tehát nem hegy, és nem is közlekedés. Akkor utca lesz ismét, gondolhatják az újság hűséges olvasói, akiket az utóbbi időben többnyire ebben a témában szomorítottam. Igen, utca – de nem utcajavítás. Viszont köze van a hegyhez, amennyiben gyaloglásról van szó, és köze van a közlekedéshez is, amennyiben... ugyancsak gyaloglásról van szó. Ebből a kacifántos mondatszövésből a kedves Olvasó megértette, hogy az apostolok lován vágtam neki a városnak. Nem csak úgy céltalanul, mert ődöngeni nem szokásom, sétálni szeretek ugyan, de azt inkább szép időben. Ügyes-bajos dolgaim után futottam éppen, de nem tehetek róla, hogy olyankor is megakad a szemem egy s máson. Ezúttal egy kirakatban az alábbi tájékoztató jellegű hirdetményen.
Mondom, sietős volt dolgom, jó néhány lépéssel túljutottam már az üres helyiség ablakán, amelyen ez a ragasztvány díszelgett, mire látóidegeimtől az agyamig eljutott az információ. Igyekvés ide, iparkodás oda, meg kellett fordulnom, hogy az utókor – és az Önök – számára megörökítsem ezt a csodát. Mert csoda bizony, hiszen egyetlen nyúlfarkincányi mondatban négy darab helyesírási hibát elkövetni nem akárki tud ám! Ráadásul jó magyar ember lehet, aki írta a papirost, ezt abból lehet kikövetkeztetni, hogy előbb helyezte a magyar nyelvű szöveget a román nyelvűénél (csak meg ne bírságolja a prefektúra emiatt!), és minden bizonnyal értelmiségi is, hiszen az apotékákban többnyire egyetemet végzett gyógyszerészeket alkalmaznak, illetve az ilyen jellegű műintézmények tulajdonosai is zömében patikáriusok.
Hát így állunk, feleim, drága jó székely-magyar testvéreim. Második hivatalos nyelvnek akarjuk régiónkban a magyart, és gúnyt űzünk belőle. Mert a gróf helyett grafot írni, még rá lehet fogni, hogy némi dualizmus korabeli reminiszcencia, Erdély Széchenyijének nevét helytelenül leírni azonban az én értékítéletem szerint már főbenjáró bűnnek számít, az utca szó hosszú ékezetesre sikeredett első betűje pedig nem csak szemet, de fület is sértő merénylet. És végül: a mondatot be szokás fejezni, hiszen ha egy történet lezárul, úgy mondjuk: pontot teszünk a végére. Így ni:.
