Karácsony napján Vencel, Csehország királya kitekintett palotája ablakán, és felfigyelt valamire a havas mezőn. Bizonyára egy vadállat vagy talán egy kóbor kutya lehet – gondolta először, ám ahogy jobban szemügyre vette az alakot a hóesésben, felismerte, hogy egy ember az!
Vencel király az egyik apródjáért kiáltott.
– Ki lehet az ott? – mutatott az ismeretlen alakra.
Az apród kinézett az ablakon és legyintett:
– Á, csak egy öreg paraszt. Valami Vladimir a neve. Gondolom, tűzifát szedeget.
A király figyelte az embert és a zord téli időt. Aztán a palota falai között felhalmozott temérdek kincsre gondolt, és arra, hogy mögötte a kandallóban lobog a tűz.
– Hol lakik? – faggatta tovább az apródját.
– Jó messzire innen, a hegy lábánál – felelte amaz. – De miért kérdezi, felség?
– Azért, mert segíteni fogunk rajta! – vágta rá a király, és gyöngéden meglapogatta az apród hátát. – Készíts össze ételt, bort és tűzifát! – parancsolta. Követni fogjuk Vladimirt hazáig!
– Na de a vendégei, felség! – ellenkezett az apród. – Mi lesz a karácsonyi ünnepséggel?
– Hogyan ünnepelhetnénk – sóhajtott a király –, amikor az a szegény ember még csak meg sem tud melegedni? Ételt, bort és tűzifát hozz ide! – adta ki újra a parancsot, de ezúttal olyan határozottan, hogy az apród nem mert tovább vitatkozni.
Nehezen haladtak előre a hóban – a király és az apród, egymás mellett, vállvetve, ajándékokkal megrakodva. Süvített a szél, szakadt a hó, a paraszt háza pedig még igencsak messze volt. Az apród egyre jobban elfáradt, végül lemaradt.
– Felséges királyom! – kiáltotta előre a hófúvásban. – Nem bírom tovább. Nagyon kimerültem, és a lában annyira fázik, hogy alig érzem már!
Vencel király megállt és elgondolkodott. Segíteni akart a szegény paraszton, de nem szerette volna kockáztatni az apród életét sem. Már éppen visszaküldte volna a palotába, amikor remek ötlete támadt.
– Kerülj mögém, fiam! – mondta kedvesen. – Lépj mindig a lábnyomomba, hátha ez segít.
Így folytatták útjukat. Amikor az apród mestere nyomába lépett, szinte melegnek érezte a talajt a talpa alatt – mintha megmelengették volna a király léptei! Most már könnyűszerrel haladt előre a hóban, és hamarosan megérkeztek a paraszt kunyhójához. Az öreg Vladimir nem akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a királyt az ajtaja előtt. Még jobban leesett az álla a csodálkozástól, és nem győzött hálálkodni, amikor a király ajándékokat rakott elé, és így kiáltott:
– Étel! Bor! Tűzifa! Boldog karácsonyt!
Vencel király és az apród karácsonyi útjáról azóta is mesélnek mindenhol. Ma éppen itt, nálatok.
(Cseh legenda)
