De muszáj indulni mégis, nincs mese! És valamivel nagy nehezen a még meglévő szürkeállományt is fel kell pörgetni, mégiscsak szükség van rá. Nem mondom, hogy könnyű, de kitartóan próbálkozom. Ha már az olvasás nem megy, nekiállok írni.  (Micsoda nagyképűség, mi?) Annyi mindenről lehetne, de valahogy most ez is csikorog. Az sem jó, ha túl sok kép, gondolat (?!) cikázik a fejben, keresni kell a nagy torlódásban, hogy mi akar épp előjönni, formát találni. És ha épp semmi, az pech. Pedig van ilyen, hogy az ember lelassul, elerőtlenedik, kedvtelenné válik, semmit sem csinálna, csak nézne ki a fejéből. Még az sem biztos, hogy ez baj, lehet, hogy erre is szükségünk van. Hogy csak nézzünk ki a fejünkből. De nem kapcsolhatjuk ki magunkat az áramkörből, ezért úgy éljük meg, mint valami időszakos nyavalyát, amin minél előbb jó túlesni. Csakhogy nem megy, mert hosszú a tél, mintha  a tél lenne a leghosszabb. Aki teheti, elhúz napfényesebb helyekre, „elugrik” kicsit messzébb egy vidámító  shoppingolásra, vagy legalább felpakolja a családot, és a síléceket. Aki teheti.

Megyek, és elkészítem a második kávémat. Hátha segít. Zene szól, a lakásban több helyen kis lámpa, hangulatvilágítás, gyertyát is gyújtok. Nem csak este. Mi a fene mégis ez a nihil hangulat? Ránézek a listámra a mai teendőkkel, van elég. Csak szervezés kérdése, mivel kezdjem. Csak indulni kéne. Csak a végére jutni ennek a pár, nyögve-nyűglődve alakuló mondatnak. Csak öltözni, felvenni a kabátot, bezárni az ajtót, lemenni a lépcsőn. Csak köszönni a szomszédnak, aztán a kollégáknak, a gyermekeknek, akik várnak. Aztán másik helyen más kollégáknak, elintézni a dolgaimat közben, szóba állni a saját gyermekemmel, az apámmal, barátokkal stb. stb.... Van mit csinálni. De csak ülök, és várom, hogy történjen már valami. De mi? Mára sem jósolnak napsütést. Megiszom a második kávémat, húzom az időt. Aztán hirtelen lendülettel a másik szobában termek, a szekrény előtt nem sokat vacakolok. Összerakom magam színesbe, az alap az „örökzöld’’ kedvencek:  sárga és narancssárga. Csakazértis! Elzárom a zenét, leoltom a lámpákat, elfújom a gyertyát. Felveszem a kabátomat, csizmát húzok, telefon, szemüveg táskába, ajtó zár, indulás! Az írást holnap folytatom.

Másnap kisüt a nap, de a kedvem, azt hiszem, nem csak ettől jobb. A tegnapi szürkeségben, borús szétesettségemben lekoccantottam egy autót. Túl közel mentem, amikor ki akartam állni a parkolóból. Kiszálltam, hogy lássam a nyomokat. Nem találtam semmit, menni akartam, amikor megjelent a tulaj. Mosolyogva integetett, már rég rossz. Ha kiabál, enyhébb a szégyenérzet. Kiszállok újra, mutatja az általam nem észlelt horpadást, mentegetőzöm, hogy én tényleg nem vettem észre semmit. Kedves, fiatal román férfi. Induljunk a biztosítóhoz, ajánlom enyhén ingerülten, nem rá haragszom, magamra vagyok dühös. Hadd, vigye haza a gyerekét, és találkozzunk a Lidl előtt, kéri. Rendben. A Lidl parkolójában bénázunk a biztosítási papírokkal, mire azt ajánlja, menjünk fel hozzá, itt lakik a közelben. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mégiscsak egy idegen, de megyek utána. A felesége nyit ajtót, mosolygós fiatal nő, kávéval kínál, kérem a bocsánatot, nem haragszanak. A konyhaasztalnál kitöltjük a papírt, szinte már ők vigasztalnak: jó, hogy nem történt nagyobb baj. Még beszélgetünk kicsit, barátságosan elköszönünk egymástól. Beülök az autóba, sajnálom, amiért majd járkálnia kell a figyelmetlenségem miatt, az én autómon csak egy kis horzsolás, írjuk a többihez! Nem indulok, bekapcsolom a rádiót, és csak ülök .

Nem tudom, miért, de elszállt a borúlátásom, pedig már megint besötétedett. Valamiért jól érzem magam, pedig hosszú lesz még a tél. Nem tudom, mit csinált velem ez az elmúlt egy óra, nem is keresem a magyarázatot, de határozottan érzem, ahogyan tér vissza belém az élet. Pedig még nem tudom előre, hogy másnap kisüt a nap.