Életkörülményeik nem változtak meg hirtelen, de az a hangulat, amelyben a karácsonyt várták, bizakodó volt, reményteljes. Akkor még mindenki azt hitte, hogy rövid időn belül jólét és béke köszönt az országra, úgy fogunk élni, mint a zavartalanul fejlődő nyugat-európai államok polgárai. Karácsonykor a hirtelen élre került vezetők és a közszolgálati televízió is (más nem volt) anyanyelvükön köszöntötte az akkor még együtt élő nemzetiségeknek nevezett magyarokat, német ajkúakat és másokat is. Minden okunk megvolt az örömre.

Ma ennek a sorsfordító eseménynek az évfordulóját kellene ünnepelnünk, immár szabadon, jókedvűen, megélhetési gondoktól mentesen, a NATO és az Európai Unió tagjaként biztonságban, nyugodtan nézve a jövő elébe, és derűsen, családunkra, szeretteinkre összpontosítva kellene készülődnünk a szentestére, a többnapos együttlétre, a pihenésre és az év végi számadásra.

És ekkor keseredik meg a szájunk íze. 29 évvel az eleinte forradalomnak, majd rendszerváltásnak, később államcsínynek, gengszterváltásnak nevezett hatalomátvétel után ismét aggódva, szorongva figyeljük a bukaresti kormány intézkedéseit, és attól tartunk, hogy jövőben ugyanott leszünk, ahonnan három évtizede elindultunk: hogy az uralkodó párt, illetve teljhatalmú vezetőjének jóváhagyására lesz szükségünk a leghétköznapibb helyzetekben, akár egy mosógép vásárlásánál is, éppúgy, mint hajdanán. Hátborzongató volt, ahogy a sokadik bizalmatlansági indítványt túlélő Liviu Dragnea csütörtökön megnyilvánult: az a nyílt megvetés és lekezelés, ahogy az újságírók – valójában a társadalom – kérdéseire foghegyről felelgetett, nagyon rossz jel. Főleg, ha akkor jön, amikor a nagy korrupciós perekben elítélt politikusokat zsinórban engedik ki a börtönből – és az amnesztia, közkegyelem még csak ezután jön! –, miközben a gazdaságot megint fenekestül felforgatják. Tavaly év végén is volt egy hasonló méretű, roppant „eredeti” pénzügyi bukfenc, és úgy látszik, a párt szolgálatos géniuszának ötletei kifogyhatatlanok. Nem a bankok és az óriáscégek megsarcolása a baj (habár ez is kísértetiesen emlékeztet a kommunizmus mondvacsinált „ellenségeire”), hanem az, hogy a folytonos reformok dacára a szegénység egyre mélyebb Romániában, a csillogó üzletek nem takarják el a lerobbant kórházakat, az elvándorlás és elöregedés pedig egyre ijesztőbb jövőt mutat.

A demokráciával sem állunk jól: a ’89-ben megölt fiatalok ügyében még csak a vádemelésnél tartunk, a nacionalizmus már államvallássá vált, megváltást pedig csak a bűnözőknek ajánlanak.