Mondhatnánk: végre. Csakhogy nem csupán a vizsgákon elhasaló tanárokat kellene ily módon büntetni, hisz idén júliusban a négyezer elhasaló pedagógus mellett nyolc és fél ezren éppen csak elérték az átmenőt, a végleges állás elfoglalásához szükséges hetest azonban már nem, ami szintén nem túl nagy teljesítmény. Sajnos az sem állítható, hogy az említetteken kívül minden pedagógus elhivatott lenne pályája iránt, úgy menne be nap mint nap az osztályterembe, hogy a tőle telhető legjobbat nyújtja a diákoknak.

Ehhez természetesen szükséges, hogy a tanórát ne ötven percnyi szenvedésnek tekintse, készüljön rá, tegye érdekessé, nyitott legyen az újra, képezze önmagát, figyeljen tanítványaira. Tanuljon bánni a legkorszerűbb oktatói eszközökkel és használja azokat ott és amikor azoknak helye van, ne a tábla felé fordulva magyarázzon, az elméleti ismereteket támassza alá gyakorlatiakkal, válaszoljon türelmesen a kérdésekre, és ha elfárad, tegyen annak érdekében, hogy felfrissüljön.
Csakhogy a hazai oktatási rendszerben nem csak a vizsgákon bukott tanárok képezik a selejtet, hisz akár közöttük is lehetnek jó pedagógusok, akik egy kis megerőltetéssel elérnék az átmenőt, és éppen úgy vagy még jobban taníthatnának, mint azok, akik bemagolták a vizsgaanyagot.

Azokat is el kellene tiltani a katedrától, akik elnyerték egykor a végleges tanári státuszt, de nemcsak pedagógusként, hanem még emberként sem állják meg a helyüket az életben. Tömegek tartják úgy a tanórát, hogy az új ismeretanyagot a tankönyvből átmásolják a táblára, hibát hibára halmoznak, s különösebb számonkérés és büntetés nélkül ellébecolnak nyugdíjazásig. Ők mindennap, évekig, évtizedekig buknak, ők az igazi bukdácsolók. Nemzedékek kerülnek ki a kezük alól felkészületlenül, rossz élményekkel, iskolaundorral.

De ez nem fontos a jelenlegi oktatási miniszter számára, ahogy egyetlen elődje sem foglalkozott azzal, hogy kik azok, akik tudásukkal, magatartásukkal, példájukkal meghatározzák a felnövő generációk hozzáállását az élet dolgaihoz. Taníthat boldog-boldogtalan, ráadásul ugyanazt a bért kapja, mint az, aki becsületesen és felelősséggel végzi dolgát, akinek diákjai kreatívak, eredményesek, és akit a tanítványok szeretnek, tisztelnek. Ha a pedagógusi minőséget nem csak a tanárok és a diákok vizsgáinak eredményén mérnék, ha az lenne a mérce, hogy ki hogyan és milyen szellemi, érzelmi batyuval áll a gyermekek elé, akkor minden bizonnyal sokan kiesnének a szűrön, de az oktatás színvonala magasan jobb lenne a jelenleginél. És ez még csupán egyik feltétele lenne annak, hogy jó irányban változzék a rendszer.