Nem volt túlméretezett nagytakarítás, csak amennyire kell. Nem volt nyolc fogás, csak kettő (az egyiket a húgom követte el, köszi). Még kitart, süti is csak annyi, amennyi nem szárad ránk. Szép a fánk (kisebbik lányom lelkes kreativitása eredményeként, mi a naggyal közben főzicskéltünk), és nem paráztunk, hogy miért nem áll meg, kipöcköltük, kispárgáztuk, szuper. Hangulatvilágításban nem látszik a spárga, és nálam télen (is) hangulatvilágítás van, de lehet, ezt már mondtam. Énekeltünk, az ajándékok, nem túllihegve, pontosan célba értek, volt öröm.

És voltak nyugis, jó beszélgetések, pihenés. A távolba szakadt vagy valahol „ottmaradt” barátok is velünk voltak. Csak egymásra kellett csörögni, jókor jóra használtuk a sokat szidott technikát! De valahogy most ezt sem nyomtuk túl, aki fontos, megkerestük, megkeresett. És érdekes, hogy mindenki arról számolt be, hogy nem futott versenyt senkivel, semmivel,  saját magával a legkevésbé, csend van... Elfáradtunk volna, vagy tényleg kezdjük észrevenni, hogy eszementen élünk? Hiányoznak az egyszerű, lényegi, hiteles dolgok? Nem csak beszélünk erről, de  teszünk is valamit, mert kezdjük végre felfogni, hogy csak rajtunk múlik? Hogy egy ünnep, egy fontos találkozás, és annyi sok egyéb ne legyen tökéletesre akart, letudni való, kimerítő feladat. Csak legyen, amennyire „tökéletlenül” lenni tud.

Az én legszebb emlékeim a kicsit „tökéletlenre” sikeredett helyzetekkel kapcsolatosak. Az a Mikulás-járás, amikor apámat beöltöztetik Télapónak az anyám bundájába, csizmájába, és a klausztrofóbiájával együtt  bezárják a tömbházlakás másfél négyzetméteres „raktárhelyiségébe”. Kiszámítják, hogy mikor kell hazaérnem a délutáni tanításról, csakhogy én kamasz vagyok, és egy órát ráhúzok a parkban a haverokkal. Amikor hazaérek, fejem leordítva csendes, visszafogott dühvel az ajtóban, apuka kiájul az anyuka bundájában és két számmal kisebb csizmájával, hároméves húgom a  Mikulástól úgy megijed, hogy hisztériás sírógörcsöt kap: „nem baj, hazajön apukám a színházból, és megmondalak”,  amire az öcsém is elkezd üvölteni. Vagy egy esküvő, amikor már indulni kéne az anyakönyvvezetőhöz, de még próbáljuk megmenteni a szűk baráti körre tervezett, összefutott  majonézt.  Egy csőrepedéses, elázott szilveszter, egy sátoros tengerparti nyaralás otthonfelejtett sátorral. Mennyi klassz, jópofa emlék, nem adnám semmiért. Mint ahogy ezt a csendes, békés, nyugodt, persze nem tökéletes, de szép karácsonyt sem. Szerethetek, talán kicsit szerethető vagyok, meg lehet bocsátani nekem, van bőven miért. Megpróbálom én is, nem csak ünnepek táján, a magam tökéletlenségében.

Lecsendesedett, kiürült a város...