Orbán Balázs példáját követve bejárta Székelyföld minden egyes szögletét, és a mintegy ötszáz településén szerzett adatok alapján írta meg négykötetes, Székelyföld falvai a 20. század végén című tekintélyes és sokrétű munkáját. Nemcsak erről híres és nevezetes Sepsiszéki Nagy Balázs, hanem természet felé forduló életviteléről, az otthonául választott Csinódon épített ökumenikus kápolnájáról, a Ketten jösztök, hárman mentek című filmről és a székelyföldi vándorbölcsőprogramot  is magában foglaló Gyarapodó magyarság-programról is.

A szülőföld tarisznyája

Nagy Balázs középiskolásként még állatorvos szeretett volna lenni, ám végül, mivel a sikeres felvételinek az volt a záloga, hogy két tankönyvet szóról szóra románul bemagoljon, lemondott róla. Itthon anyanyelvén nem járhatott egyetemre, de Isten segedelmével 1989 őszétől Budapesten néprajz szakon kezdhette el tanulmányait. Úgy tekintett erre a szakra, mint nemzetfenntartó tudományra, ami egyszerre szól hagyományról, történelemről, földrajzról, minden egyéb „köztes” tudományokról, földművelésről és állattenyésztésről, neves elődökről, mondákról és regékről. Hogy mindezekhez ezer szállal kötődött, nem csoda, hiszen jól feltarisznyálták hazaszeretetből szülei, nagyszülei és merész tanárai is.

Az egyik nagyapja a Székely Mikó Kollégium híres tanára, Rácz Lajos volt, aki nagy természetjáróként (az EKE egyik legaktívabb tagja volt) vitte magával már hatévesként – nem a nyakában, mint szokás manapság, hanem, ha kellett, bükkfaágat vágott, és tolta hátulról! Amikor kicsit nőtt, biciklivel járták Szentivánlaborfalvát, Egerpatakot és Sepsikőröspatakot, közben pedig mesélve ébresztették fel elméjét szülőföldünk csodái iránt. Sokat köszönhet a sepsikőröspataki nagyapjának, Nagy Bélának is, aki szépen faragott és festett (a helyi református templomban ma is megtekinthetők munkái), és gyümölcsfaoltóként is ismert volt.

Az 1. számú Ipari Líceumban Sike Dezső nem csak matematikaóráiról volt nevezetes, hanem emlékezetes osztályfőnöki óráiról is, amelyekre írókat-költőket hívott meg rendszeresen. Nagy Balázsra a Kónya Ádámmal közösen szervezett honismereti kirándulások is nagy hatással voltak. Nem kevés bátorság kellett mindehhez – ismeri el Balázs –, hiszen a diktatúra legsötétebb évei voltak azok, amikor múltunk megismerését annyira tiltották, hogy helységneveinket magyarul még gyászjelentőkben sem lehetett leírni, tanáraik viszont azt tanították, a Székelyföld bejárásával azt üzenték nekik, tartsanak ki szülőföldjük mellett.

Orbán Balázs nyomdokain

Harmadéves diák volt, amikor úgy érezte, felülről jövő üzenetként azt a feladatot kapja, térjen haza Székelyföldre, és Orbán Balázs után 130 évvel járja be ennek a csodálatos tájegységnek mintegy ötszáz települését. Tanárai és jóakarói álmodozónak, ábrándozónak mondták: nem egyszemélyes munka, csapatot kell toborozni, komolyan kell megszervezni, egymaga bele se vágjon. Kételkedők még akkor is voltak, amikor nyomtatásban megjelent az első kötet...

Gyűjtőmunkája során nyolcezer emberrel találkozott, igyekezett mindenhova és mindenkihez eljutni, szóba állt lelkipásztorral és tehénpásztorral egyaránt, és rögzített, közkinccsé tett mindent, amit értéknek vélt.

Erről a vállalkozásáról „a legnagyobb székely” halálának 125. évfordulóján A köztünk élő Orbán Balázs című írásában vallott. „1995 és 2004 között gyalog, kerékpárral és autóval sikerült bejárnom a történeti Székelyföld összes települését. Erre a munkára Orbán Balázstól kaptam ösztönzést, és amikor időnként elfáradtam, elbizonytalanodtam, akkor mindig erőt tudtam meríteni abból, hogy neki százharminc esztendővel korábban, sokkal nehezebb körülmények között sikerült ez. Terepre mindig úgy indultam, hogy magammal vittem Orbán Balázs A Székelyföld leírásának az Európai Idő Kiadó által megjelentetett, a tájegységre vonatkozó füzetét, valamint az adott településekről újságokban vagy kisebb kiadványokban megjelent történeti leírásokat. Habár nem az volt a célom, hogy össze­hasonlítsam az 1860-as évek állapotát a mostanival, mégis egy-egy falu megismerésénél kiindulópontot jelentett Orbán Balázs leírása. A Háromszéket, Csíkszéket, Kászont, a Gyimeseket, Gyergyószéket, Udvarhelyszéket, Marosszéket és Aranyosszéket bemutató négy kötetem a 20. század végi, 21. század eleji székelyföldi állapotokat hivatott bemutatni, azzal a céllal, hogy általuk hozzájáruljak egy hosszú távú nemzeti megmaradási terv kialakításához, és hozzáértő használatuk révén körvonalazható legyen a székelyföldi jövendő.”

Csinód, az új otthon

Barangolásai során jutott el a közigazgatásilag Csíkszentgyörgyhöz tartozó, a Gyimesekből jó száz éve „elcsángált” csángók alapította Csinódra is. A település napjainkban is elszigeteltnek tekinthető, infrastruktúrája ma sem valami kiépített, de legalább 2001-ben a villany eljutott a háromszáz főnél alig népesebb faluba.

Székelyföld eme elzárt szögletébe 1998 egy augusztusi napján jött fel és talált rá Karácsony Gyula bácsira, aki gazdálkodott, fafaragással foglalkozott, hegedült és meséket mondott. A néprajzos kutató és a különleges havasi mesemondó egymásra találásából olyan szoros kapcsolat alakult ki, hogy még újdonsült feleségét is odavitte a nászúton, kicsit később egy tíz éve nem lakott birtokot is megvásároltak, 2011-től nemcsak hétvégi házként, hanem otthonként használják a régi faházat.

Balázs fia, Gergő negyedikes korában írt Az én falum, Csinód című írásának egy részlete ide kívánkozik. „… Édesapám ezért úgy döntött, hogy ezen a vadregényes helyen vesz egy házat, és ebbe édesanyám is beleegyezett, mert neki is nagyon megtetszett ez a vidék. Végül egy 7 hektáros kertet vásároltak itt, és egy elhagyatott házat, amit mára gyönyörűen felújítottunk. Kezdetben hétvégi házként használtuk, de az ott töltött hétvégékkel nem teltünk be, ezért a táj egyre közelebb hívogatott magához, és azt az érzést keltette fel bennünk, hogy ide kell költözzünk. Rengeteget gondolkodtunk rajta. Otthon arról beszélgettünk, hogy a város kezd egyre függőbbé válni az energiahordozóktól, és hogy minden egyre drágább. Meghirdettük a négyszobás lakásunkat, és nagy nehezen el is tudtuk adni. Végre valóra vált a nagy álmunk, és 2011 júniusában felköltöztünk Csinódba. Vígan rendezkedtünk be a zsindelytetős faházba. Azt is elmondhatom, hogy télen a tömbházlakásban soha sem volt 20 foknál melegebb, itt viszont sokszor 30 fokban fűtőzhetünk” – fogalmazta meg tömören a történteket a jó tollú gyerek 2012-ben.

A Gergő által elmondottakat erősíti meg édesapja is. A város, a jó munkahely, a jó helyen levő tágas otthon egyfajta kényelmet biztosított a család számára, de valami mégis hibádzott. Az irodákban hiába foglalkozott olyan dolgokkal, amiket szeretett – könyvek szerkesztésével, illetve az azok írásához szükséges adatgyűjtéssel – mégiscsak volt egyfajta hajtás, amibe bele lehetett fáradni. Csinódot szerették, szívesen jártak fel hétvégente, de úgy érezte, ha már megvan nekik ez a tanya, használják is ki. Mert az nem működött, hogy ki-kijönnek, és szélmalomharcot folytatva a természettel küzdenek az időközben felnőtt gazzal, csak azért, hogy némi zöldségük legyen. Fel is hagytak ezzel a távgazdálkodással.

Aztán megfogalmazódott, végül ki is mondták, ezt a kétlakiságot fel kell mondani, s ki kell költözni Csinódra. Az elhatározás könnyű volt, a megvalósítás és a kitartás már nehezebb. A kívülállók számára, akik kikapcsolódni, feltöltődni mennek, tökély a hegyen való élet. A folyamatos ottlét viszont már elhatározást és kitartás követel meg. Mert egyvalami az elmélet és más a gyakorlat. Más néprajzosként fényképezni a kaszálást, a földművelést, az állattartást, kérdezgetni az ott élő emberektől, miként gazdálkodnak, s más az, amikor az ember mindennek része­sévé válik.

Az első év arra ment rá, hogy felújították, hétvégi hajlékból otthonukká tették a régi csángó házat, s közben igyekeztek, hogy önellátóvá váljanak. Lett szekerük, lovuk, alapszerszámaik ahhoz, hogy maguknak megtermesszék a legfontosabbakat. Sokat jelent számukra, hogy amíg a tömbházban jóformán csak annyi tartalékuk volt, amennyi befért a kamrába, Csinódban mindenből több van, mint ami pillanatnyilag kell. Tűzifából nemcsak idénre elegendő, hanem a jövő évi is le kell legyen vágva, behordva, a pincében ott sorjáznak a tavalyi dzsemek, kompótok mellett az ideiek is, az istállóban kecske, nemsokára lesz újból finom húst adó nyúl, széna bőven van, folyamatosan akad vágni való csirke, a tyúkok meleg ólban telelnek, úgyhogy tojás még mostanság is folyamatosan van. Tanítónő felsége korábban sosem sütött kenyeret, nem fejt kecskét, s nem végzett jó pár olyan dolgot, amit ma igen. A szomszédasszonyok segítségével sütött első kenyerek óta kitapasztalta, hogy miből mennyit tegyen,  miként dagasszon, hogyan formázza. Valahányszor süt, egy szív alakú kenyeret mindig városi barátnak, rokonnak ajándékoz.

(folytatjuk)