Mert olyan sokat terveztünk, és olyan keveset sikerült valóra váltani. Nem figyeltünk jobban egymásra, nem foglalkoztunk többet a gyermekeinkkel, nem töltöttünk több időt a szabadban, alig tettünk valamit másokért, a szegényekért, betegekért, árvákért. Nem adakoztunk eleget, és annyi mindent megígértünk, amit nem tudtunk betartani. Sok mindenről elhittük, hogy fontos számunkra, pedig nem volt az. Folytattuk elkezdett munkáinkat, és nem mertünk új utakon elindulni, pedig tudjuk, hogy a rutin nem szokott gyümölcsöket teremni. Olvastunk politikai híreket, regényeket, orvosi látleleteket reménykedve és reménytelenül; álltunk koporsók mellett összetörten a fájdalomtól, de hullattunk örömkönnyeket is. Éreztük sok-sok ember szeretetét, de méltatlanok voltunk a szeretetre. Tudjuk, hogy sokkal jobbaknak kellene lennünk, de képtelenek vagyunk megváltozni. Elmélkedünk, de elméleteinkből nem lesz gyakorlat, megálmodjuk az életünket, de nem tudjuk megélni az álmainkat... És ahogy telnek az évek, egyre rövidülnek a napok, és egyre kevesebb időnk marad megérteni, hogy mi is történik körülöttünk.

Évről évre jó hazatérni, jó beszívni az otthon illatát, de ahogy végigsétálunk a számunkra oly kedves gyermekkori helyszíneken, valami mélységes szomorúságot érzünk. Mert minden úgy megváltozott az utóbbi évek, évtizedek alatt. A házak sem a régiek, az emberek sem, ez az otthonunk, és mégsem lesz az már sohasem... De ahogy nézzük a sok felújított, alig felismerhető szomszéd házat, az ablakokban csillogó karácsonyi fényeket, egyszer csak rádöbbenünk, hogy ezen a mindent elnyelő nagy ürességen, hiányérzeten túl ott bujkál valami örök, állandó, végtelen szeretet és biztonságérzet a lelkünkben. Hisz nélküle értelmetlen volna minden: örömeink, szenvedéseink, terveink, álmaink, múló éveink. Az nem lehet, hogy nincs remény ebben a fájdalmas otthontalanságban, az nem lehet, hogy az elmúlásból nem fakad új élet. Elmúlt egy év, de új kezdődik, tél után tavasz következik, a sok búcsúzás után jön a sok új találkozás...

De jó lenne, ha újjászületéseinkben megélhetnénk ezt az örök állandóságot! De jó lenne, ha ilyenkor, év végén, amikor elkönyveljük magunkban, hogy idén újra kevesebb lett erdeinkben a fa, szennyezettebbek a vizeink, és bizony betegségeink is gyarapodtak, tudnánk meríteni ebből a végtelen biztonságból. „Ha ez a szép rege igaz hitté válna, / Óh, de nagy boldogság szállna a világra” – szavalták pár nappal ezelőtt gyermekeink a templomokban. Vajon miért nem tud valóra válni a karácsonyi rege az életünkben, vajon miért olyan esetlenek, törékenyek a legmeghittebb, legörömtelibb együttléteink is? Nehéz elhinni, hogy egyszer nagy boldogság szállhat a világra, de abban talán bízhatunk, hogy az új év a megnyugvást és az értelmes élet új lehetőségeinek kezdetét jelenti számunkra.