Demeter J. Ildikó
Botladozom hazafelé a sötét Mihai Viteazul téren, és nem tudom, kit szidjak inkább. A telet nem lehet, mert egyrészt hiába, másrészt a hó legalább világít egy kicsit, harmadrészt szeretem is, feltéve, hogy valóban tél, hóval, és nem valamilyen esős, sáros vagy poros átmeneti idő, amit a klímaváltozás hozott ránk, az élőhelye iránt bűnösen közömbös emberiség szégyenére.
Szóval, botladozom. Ugyan reggeli természetű vagyok, de hát télen rövidek a nappalok, munkába menet meg sokszor jövet is sötétség van, ami önmagában nem baj, amióta közvilágítás is van a világon. Csakhogy nálunk, Sepsiszentgyörgyön ez igen egyenletlenül van kiépítve. A Mihai Viteazul téren például szinte semmit nem érnek a pár éve felszerelt lámpák, azok sem, amelyek még a helyükön vannak, mert olyan is akad, amelyik odább költözött, habár ott sem teljesít jobban. A maroktelefonon van lámpa, csakhogy azt kézben kellene tartani, és a tessék-lássék lepucolt gyalogjáró felületeken a drága készülékkel együtt könnyen földhöz vághatja magát az ember.
Hátul, a tömbházak mögött jobb a világítás, de lejtős és csúszós a járda; emiatt – a csont- és telefontörés elkerülésére, az autós forgalommal dacolva – sokan járnak a jóval szárazabb úttesten. Ez is rossz megoldás, de olykor kevesebb kockázattal jár, mint a szabálykövetés. Az utcákon amúgy több fény van, néhol olyan vakító, hogy akár hímezni is lehetne. De nem kézimunkázik senki a házak előtt, csak esetleg pazarlásra gondol. Vagy arra, hogy az erős égők felét ott kellene elhelyezni, ahol legfeljebb a csillagok pislákolnak a járókelők lába elé. Többek között a Bem utcában is csak az elhaladó gépkocsik lámpái, illetve az épületekből kiszűrődő gyenge világosság teszi, hogy hasra nem esik a munkából, bevásárlásból hazafelé tartó polgár. Ám ha véletlenül épp egy ajándéknak szánt pohárkészlettel töröli fel a kövezetet, nem a telet szidja, hanem azokat, akik nem teremtették meg a biztonságos közlekedés feltételeit, miközben az autózás mellőzésére buzdítanak. Ez is szégyen, és már a miénk.
Uff, hazaértem. A lépcsőház bejárata elől már a sokadik rács is eltűnt, pedig a mi utcánk is nagyon világos – világos, hogy ez a módszer nem véd meg a tolvajoktól. Behúzom a sötétítőt, hogy a külvilágot kizárjam. Tervezgetem a téli szabadságot, és hirtelen osztrák települések jutnak eszembe, ahol lágy, meleg színű lámpák sugároznak épp a járáshoz elegendő fényt; csak a gyalogátjárókat világítják ki erős fehér égőkkel, hogy messziről az autósok figyelmét felhívják. Ott nem hordanak kézi lámpákat, és legfeljebb az időjárást szidják, mert a közvilágítást csak dicsérni lehet. Én is nagyon szeretném már dicsérni a sajátunkat, és meg is teszem, amint lehet. Illetve attól függ, hogy addig mit török el a munkahelyem és az otthonom között.
