A Petőfi levelében megálmodott fészekrakás elmaradt. De 99 évvel a fehéregyházi tragédia után nemcsak vágyként született meg, hanem valóságosan is megtörtént egy fészekrakás: megérkezett, kolozsvári fészkét és az ahhoz fűződő emlékeit, örömeit, titkait maga mögött hagyva, a Brassó felől befutó vonattal tizenkét komédiás.

Ez a kis csapat 1948. augusztus 14-én, szombaton este a kincses város állomásán várakozott az indulásra, hogy majd 15-én 9 órakor lelépjen a vonatról. Néhai László Gyuszi és kéttagú ,,zenekarának" köszöntő muzsikájára.

*

Ragyogó vasárnap reggel volt, tele voltunk fiatalos lendülettel, hittel, tenni akarással... Ki volt az a tizenkét színész, aki vállalkozott a színházalapításra, aki Bokor Andor igazgató után lelépett a vonatról? Íme ábécésorrendben: Arányi Júlia, Berkó György, Bíró Levente, Bokor Ilona, Deésy Jenő, Fekete Gyula, Kárpáthy Maja, Király József, Kudelász Ildikó, Neagrău István, Székely Rózsi, Szirmai Gabriella. Hatan közülük szentgyörgyi temetőben nyugszanak, négyen az ország más temetőiben, egyikük a tengeren túl. Jómagam, ,,az utolsó mohikán", még élek… Talán a kiapadhatatlan hitet mondhatnám legfőbb erősségünknek abból az időből. Hittünk a munkánkban, a színházban, a közönségben, hittünk az életben, minden nehézsége és kötöttsége ellenére — vallotta Kudelász Ildikó.

(Emlékező sorok a Tamási Áron Színház előadásaihoz, részlet — 2008. március 27.)

*

Színházat alapított tizenegy társával együtt. A kincses várost felcserélte egy ismeretlen székely kisvárosra. Színháza a mezítlábas gyermekkorból lassan felcseperedett a ,,majd megmutatom én" dacos serdülőkorig, aztán az önmagára rácsodálkozó fiatalság koráig, miközben egy játékos váratlanul eltűnt az időben...

Része volt az első igazi sikernek, a Reménynek, amikor az ország közvéleménye felfigyelt a törekvő, igyekvő körben egyre bővülő társulatra... Aztán eltűnt még egy komédiás, de a társulat egyre látványosabban érett a felnőttkorba, onnan meg egyre tudatosabban, pontosabban, egyre nagyobb önfegyelemmel építgette útját, amely elvezetett az európai színjátszás élvonalába. Közben tizenegy társa tűnt el az időben. Ő alapító sorstársai helyett is élesen figyelt, mi lett az örökséggel. És írt sok lapnak, emlékezett hajdani előadásokra. Jólesett hallani Gazda Zoltán színész-képviselőnk ígéretét, hogy felbecsülhetetlen értékű írásai napvilágot látnak.

Jutalmazott könyvvel egy-egy példaadóan pontos színészt... Súlyosan megbetegedett. Méltósággal viselte sorsát.

Aztán üzent 2008. március 27-én, a színházi világnapon az egész társulatnak.

,,Hinni a játék igazában, a mindig megújuló örök színházban, önmagunkban és nem utolsósorban a Fennvalóban, akihez pályánk során olyan sokszor fordulunk segítségért. Csak így lehetett, lehet, így érdemes élni..."

Aztán várt. Várta az elmúlás pillanatát. Ha csörgött a telefon, ,,nem hallotta". Egyszer vette fel. Akkor, amikor egy gyermek hitével remélte, hogy a könyvesbolttól üzennek: megjött a legújabb Márai-kötet.

*

Ez az a pillanat, amikor ma, 2008. augusztus 13-án éjjel 2 órakor meg kell állnom.

Az idővel folytatott kegyetlen küzdelemben alulmaradtam. Nem tudtam szerény ajándékként a gyónást színházamnak — amelyhez a tizedik évfordulón szerződtem — asztalára letenni.

Alkudoztam az idővel. Nem ment. Az utolsó alapító tag, Kudelász Ildikó rohamosan gyengült. Kapkodni kezdtem. Legalább ő olvasson el valamit abból, ahogyan mi látjuk őket, az elődeinket, akik nyomán tovább indultunk az Úton. Legalább válogatást a Háromszékben, a Brassói Lapokban tudnék közölni.

Kétségbeestem. Röpült az idő. Aztán letettem arról is, hogy a válogatás elkészüljön. Ildikóra kellett figyelni.

Múlt héten segítségért indultam, nagy szüksége volt rá. Akkor jött velem szembe színházunk barátja, Borsay doktor, aki éppen helyes kiskutyáját sétáltatta.

Mellém szegődött.

Addig nem hagylak el, amíg nem találtuk meg azt az embert, aki segíteni fog. Kis szünet után: Te emlékszel Hauff Hideg szív című meséjére? Hát persze. Az Üvegemberkére emlékszel? Igen. Emlékszel, hogy azt mondta: ,,aki virágvasárnapon született, annak három kívánságát teljesítem"? Te, én arra, hogy mit mondott, nem emlékszem, pedig az előadást én rendeztem. Hogy te rendezted, arra én nem emlékszem, de arra, ahogy az Üvegemberke mondta a szöveget, amíg élek, emlékezni fogok...

Az Üvegemberkét Kudelász Ildikó játszta.

A helyes kiskutya honnan tudhatta volna, hogy most miért kell rákapcsolni a pórázt, és miért kell lépteit szaporáznia? Mi tudtuk ketten Lacival: az Üvegemberke bajban van...

*

Kedden Kudelász Ildikót elbúcsúztattuk a színház előcsarnokából.

*

Talán az Üvegemberkének is volt három kívánsága.

Ha volt, teljesült mind a három.

Augusztus 14-én hatvan éve annak, hogy merész álmokkal útra keltek ők TIZENKETTEN.

Ő volt az egyetlen, aki megérhette, hogy a merész álmok valóra váltak.

Ez a kívánsága teljesült.

Elmondta nekem, hogy időskorára talált egy barátot, aki mellett kitart az utolsó pillanatig: Márai Sándort. Három színésznő állt kedden ,,csatasorba", hogy tovább mondja a verset Ildikó helyett is.

Molnár Gizi, Piroska Klára és a színház előcsarnokában indulás előtt Márait megszólaltató fiatal színésznő, Magyarósi Imola.

Istenkereső ember volt. Parányi szobájában fő helyen egy Jézust ábrázoló festmény. Betegágyánál az utolsó órák egyikén ott volt a pap. Szentségekkel ellátva indult a nagy útra társai után, hogy talán éppen Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én, a színházunk születésnapján beszámoljon mindenről az első teljes égi társulati ülésen. És elszámoljon a Teremtővel arról, hogyan gazdálkodott a talentumokkal.

Teljesült utolsó kívánsága is.

A szerző Komédiás gyónás című, készülő könyvéből összeállította Józsa Zsuzsanna