Megérkezésem előtt is volt sakkélet Sepsiszentgyörgyön. Gyuri bácsi szervezte úgy-ahogy. Az iparosotthonnal szemben volt egy helyiség. Ott sakkoztak. Gyuri bácsi – már nem emlékszem, milyen minőségben – a mostani városháza egyik szobájában dolgozott. Ott kerestük meg életem legkitartóbb, haláláig jó barátommal, Váncsa Jenővel, aki maga is szenvedélyes sakkozó volt. Attól kezdve (talán 1966-tól) a mai napig él Sepsiszentgyörgyön a sakkélet, most már másokkal, fiatalokkal és villám játékidővel, s az „átkosban” zajló, egész megyénkre kiterjedő sakkéletre már semmi nem emlékeztet. Ezen a fél évszázados emlékversenyen szerettem volna jelen lenni. Az nem bánt, hogy senkinek nem jutott eszébe meghívni, mert honnan is tudhatták volna az – akkor még nem is élő – sakkozók, hogy ki volt, aki a sakk-klubnak a Szent György lovag elnevezést adta, hogy ki volt 2000-ig a megyei sakk-klub elnöke, hogy ki kapott a Román Sakkszövetségtől több évtizedes tevékenységéért elismerő diplomát? Ne tekintsék kérkedésnek, ha megemlítem, mindez alulírott volt.

Mindenekelőtt szükségesnek tartom, hogy megemlékezzünk a két Elekesről. Dezsőről, akinek nevét a verseny viseli, és testvéréről, akit személyesen is ismertem. Csodálatos, könyvekkel halmozott szerény lakásában többször is megfordultam.

Szentkatolnai dr. Elekes Dezső (1889, Kézdivásárhely – 1965, Budapest) jogász, statisztikus, demográfus, sakkfeladvány-szerkesztő, levelezési sakkvilágbajnok volt. 1939-től a Magyar Statisztikai Hivatal elnöke, 1935-től a Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára. Család- és demográfiai kutatásai jelentősek. Szentkatolnai dr. Elekes György (1894–1969), Dezső testvére újságíróként, íróként, költőként lett ismert. Volt még két testvérük: Jenő gépészmérnök, Béla ügyvéd. Mindkét, számunkra fontos személyiség gyarapította a magyar szellemi örökséget, róluk más módon is kötelességünk lenne megemlékezni. Elekes Dezső sakk-könyve (Sakkozók kincseskönyve, 1924) könnyed hangú bevezető a sakk világába. A tréfás kedvű Gyuri bácsi Katolnay László írói néven írt ponyvasorozata, a Szívek harca igen népszerű olvasmány volt (1926-tól jelent meg, több mint 3000 oldalon), amelyet egy német regény alapján bukaresti megrendelésre írt. Nem volt túl büszke rá.

Hosszas első világháborús fogságából 1922-ben tért haza. Ennek emlékére írta meg útirajzát Székelyföldtől Vlagyivosztokig címmel. Verseskönyvei Kézdivásárhelyen jelentek meg: Szibériában pergő homokszemcsék zenéje (1922), Bábszínház (1923), Mindegy (1924). Szintén Kézdivásárhelyen jelentek meg szatirikus lapjai, a Flekken és Bogáncs. 1923-ban Brassóba költözik. Megjelenteti a Színházi Újságot (1923–32), közben a Brassói Hírlap szerkesztője (1925–27).

Sakkéletünk megalapozói – már alig maradtunk néhányan – 1968-ban indítják az Elekes Dezső Emlékversenyt Elekes Gyuri bácsi javaslatára, amelynek első kiadásán még jelen volt. Amit erről a megyénkben még mindig jelentős versenyről tudni érdemes: a viadal három értékcsoportban (A, B, C) zajlott, csoportonként 12 igazolt résztvevővel. A focibajnokságokhoz hasonlóan a két leggyengébben végzett visszaesett a rangban alacsonyabb értékű csoportba (A-ból a B-be, B-ből a C-be), míg a két legsikeresebb (az első és második helyezett) a magasabb rangú csoportba került a következő év bajnokságán. A játékidő pedig a szabályos két óra negyven perc volt (nem a kapkodós és a sakktól idegen 15 perc). Akkor több mint száz igazolt és tagsági díjat fizető sakkozónk volt több egyesületben. Megyeszerte még több.

Nem mulaszthatom el megemlíteni azokat, akik emlékezetessé tették a „forradalmi” változások előtti sakkéletet. A legrégebbiek közül Román Vilmos, Nemes Antal, Jány Ferenc, Farkas József, Váncsa Jenő, Puskás Attila, majd Veress Gábor, Scridon Teodor, Nagy Dénes, Seceleanu József, Gegő Dénes, Török Ildikó, Boros Magda, Terza Lívia, Terza Gabriella, Koródi Irén, Kovács Zsolt, Szurkos András, Wunder Tamás, Sükösd János, Rusz Árpád, Baricz Miklós, dr. Szabó Zoltán, dr. László Sándor, Ilyés Imre, Barabás József stb. (elnézést attól, aki kimaradt, csak emlékezetből írhattam le, mivel fáradhatatlan titkárunk, Farkas József halála után minden dokumentumunk az örökösöknél maradt, és nem adták át a jelenlegi vezetőségnek).

Élénk sakkélet volt. A megyén belüli, egyesületek közti vetélkedés során lett valamelyik egyesület megyei bajnok, és ezáltal a keret (öt férfi, két nő, két ifjúsági plusz tartalékok) részvételi jogot nyert a nemzeti csapatbajnokságon való részvételre. A díjazásokra, kiszállásokra költségvetési pénze volt a megyei sportigazgatóságnak, illetve a csapatokat fenntartó vállalatnak, intézménynek. (Hol van mindez manapság?) Állandó kapcsolatban voltunk Bukaresttel, Brassóval, Szebennel.

Megyénkben többen szereztek mesterjelölti minősítést (Scridon, Nagy, Ilyés, Sükösd), és részt vettek országos egyéni versenyeken.

Ez volt akkoriban… Ma már az időként rendezett versenyek inkább a szórakozó vetélkedést szolgálják. A média ezt a sportágat teljesen elhanyagolta. Nem tudjuk, milyen országos és világversenyek zajlanak. Nem olvashatunk kiemelkedő sakkozókról, azt sem tudjuk, kik Románia vagy a világ legjobb sakkozói. Sőt, még azt sem tudjuk, van-e megyénkben szépreményű tehetséges sakkozó. Nem is tudhatjuk. Megszűnt a sakkoktatás az iskolákban, a Tanulók Házában, ahol jómagam is évekig oktattam a gyermekeket. Napjainkban felmerült lehetőségként a testnevelésből felmentettek sakkoktatása. Kérdem: ki lenne az oktató? A testnevelési főiskolákon nincs sakkoktatás. Pancserekre, önjelöltekre bízni pedig többet árt a sakknak, mint amennyit használ. Sajnos, sajnos…