De még azt sem szívesen futtatnám végig, hova jutna a magyar nyelvű oktatás, anyanyelvünk, kultúránk a szórványvidékeken, ha az ott élőknek csupán arra kellene hagyatkozniuk, ami a helyi potentátok sajátos törvényértelmezése és -alkalmazása miatt számukra jut a kisebbségi sorsot amúgy is megpecsételő lehetőségekből, és nem működnének az egyesületi, alapítványi szórványkollégiumok, egyházi ifjúsági szervezetek, nőszövetségek, művelődési csoportok.
 A sor itt természetesen nem ér véget, hisz olykor közvetlen környeztünk is silányabb, egészségtelenebb lenne, ha mi magunk nem tennénk szebbé, gyermekeink számára is biztonságosabbá, nem járőröznének az önkéntesekből álló zöld csapatok az erdők ösvényein. De még az is segíti a jó közérzetet, ha azt tapasztaljuk, a különböző jótékonysági gyűjtéseken a kispénzű ember is adakozik, a tehetősek egy része pedig még többet. Olyan ez, mint egy, az állammal párhuzamos világ, ahol ember embernek segít, örömet szerez, ha azt látja, egy kis támogatással az elesett is boldogul. És ez nem csak pénz kérdése. Ezt (sajnos) nem tanítják az iskolákban. Az a szemlélet, hogy jónak lenni jó, leginkább az önkéntesek közösségeiben terjed, az egyházban, az olyan családokban, ahol a szülők és nagyszülők is e szerint élnek.
Romániában mankóra szorul az élet. Ezt látjuk akkor, amikor egyedül élő öregek ezreit gondozzák otthonukban egyházi és civil szervezetek, kollégiumokat létesítenek a nehéz sorsú nagycsaládok gyermekeinek befogadására, nevelésére, árvízkor, tűzvészkor magánemberekkel együtt összefognak a bajba jutott családok megsegítésére, és azoknak is méltó életet biztosítanak, akiket valamilyen fogyatékosságuk miatt kiszorít a társadalom. Az sem ritka, hogy az élethez nélkülözhetetlen vér gyűjtéséért fognak össze, drága gyógyszerek, műtétek költségeit teremtik elő embertársuk számára, de még orvosi segédeszközökkel is segítik azokat, akiknek erre szükségük van.
Jól van ez így, a dolog csupán ott hibádzik, hogy az említett egyházak, civilek, jó szándékú emberek nélkül tízezrek sínylődnének nyomorban, számkivetetten, miközben a politikai csatározások színterén egymásra mutogatnak az adólejeinkből pöffeszkedők, akik számára nincs fontosabb a hatalom megtartásánál. Hogy ez kiknek a bőrén és kiknek a kárára történik, az cseppet sem érdekli őket, hisz ők magánrepülőgéppel röppennek el külföldi kórházakba, ha utoléri őket valamilyen súlyos betegség.
Eme két párhuzamos világ az új esztendőben is marad egymástól jókora távolságra. Amíg egyikben öröm a csöppnyi segítség annak is, aki adja és annak is, aki kapja, a másikban a kapzsiság, a másik ember legyűrése uralkodik, pártállástól függetlenül. Esztendőfordultával jó lenne egyet pörgetni eme szokások háza táján, mert soha nem tudni, hol áll meg az élet kereke.