Mi több, ezúttal talán az átlagosnál kedvezőbb feltételek is kínálkoznak ahhoz, hogy a kézdivásárhelyi Városi Színház idei szilveszteri vígjátéka az átlagosnál nagyobb volumenű, sikeresebb produkció legyen, de valamiért mégsem így alakul. Parti Nagy Lajos Ibusár című huszerettje nem éri el a társulat utóbbi időben készült előadásaink színvonalát, pedig sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt az alkotók részéről, mint a kézdivásárhelyi produkciók zöme.

A rendezőt régóta foglalkoztatja az Ibusár, amely csak látszólag zenés-táncos vidámkodás, valójában szinte csehovi mélységekben járja körül az emberi lélek vágytól a lemondásig, dühtől a reménytelenségig terjedő regisztereit.

Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy egy kisvárosi vasúti jegyeladó beleőrül életének kilátástalan sivárságába. Mégsem ilyen egyértelmű drámáról van szó, mert a főhős, Sárbogárdi Jolán operetteket ír, amelyek közül az egyik leglátványosabbnak pár jelenete megelevenedik a színpadon, élénk színeket kavarva Ibusár vasúti megállóhely halott szürkeségébe. És ami ennél is bizarrabb ötlet, hogy hősünk műve tele van nemcsak nyelvi és stiláris hibákkal, hanem tartalmi, történetszerkesztési bakikkal, gyermeteg naivságokkal is, amelyek még inkább vígjátéki jelleget próbálnak adni a darabnak.

Mit is látunk tehát tulajdonképpen? Drámát, operettet, drámaparódiát vagy operettparódiát? Drámát nem, mert valahányszor sikerülne elmélyülnie a nézőnek a Jolán iránti empátia érzésében, groteszk huszárok érkeznek és hősies vagy szerelmi dalokat énekelnek. Operettet nem, mert mielőtt belefeledkeznénk e habkönnyű szerelmi történet szemlélésébe, felszabadultan nevethetnénk a falovakon nyargalászó felnőttek látványán, újra Jolán jelenik meg a színen, aki egy pillanat alatt megérezteti velünk, hogy mindez a vidámság nem más, mint kétségbeesett menekülés.

Drámaparódiát nem, mert a szöveg és annak nyomán a produkció is komolyan veszi mindazt, amit Jolán érez, tesz, az előadás végére megható pillanatokkal is megajándékozva a nézőt.

Operettparódiát pedig azért nem, mert bár a huszárok játéka elrajzolt, a zene és az énekhangok, amelyek a mindenkori operett lényegét jelentik, tisztán és teljes komolysággal szólalnak meg, az általuk megidézett hangulat pedig a magyar operettek hőskorába röpíti a nézőt. És mivel semmilyen irányban nem dől el ez a kérdés, és az előadás koncepciója sem szakad el a szöveg által meghatározott koordinátáktól, a produkció a rengeteg belefektetett munkával és jó ötletekkel együtt is langyos állóvízzé változik, amely a megrendítéstől és szórakoztatástól egyaránt távol áll.

Pedig a színészek és táncosok is becsülettel végzik a feladatukat. A drámaszereplők ugyanúgy meggyőznek szerepeik igazságáról, mint az operett szereplői, kellően valóságosak, illetve kellően elrajzoltak ahhoz, hogy értsük a történetet. De vajon elég-e, ha érti a néző, amit lát? Polgár Emília nem szenvedi túl a szerepét, hitelesen hozza a kezdetben inkább dühös, aztán fásult, végül pedig elkeseredett főhősnőt. A végén meg is hatódtunk egy kicsit reménytelen kínlódásától...

Lung László Zsolt alakítása is emlékezetes, a tőle megszokott természetességgel játszik, figurája egyszerre idegesítő, komikus és szánni valóan nevetséges.

Látványos a díszlet, szépek a jelmezek, ötletesek a valódi kellékeket imitáló óriási tárgyak, amelyekben nagyszerűen formát ölt a főhős fantáziavilága. A rendező játékos volt, de talán túl komolyan vette a szerzőt az utolsó jelenetig, amelyben a nézők is belekeverednek az őrületbe, míg be nem lép a színpadra az egyik díszletező egy husánggal. Valahogy ez a szabadság hiányzott az előadásból, enélkül csak annyit kaptunk ebből a két, egymással párhuzamos síkon zajló történetből, amennyit a mindenkori Ibusár-ajánlókban olvashatunk róla. Huszerett. Dráma és vígjáték, kettő az egyben. Jó lenne, ha a két oldal erősíteni tudná egymást, de ez az általam látott Ibusár-feldolgozások egyikében sem sikerült. Talán azért nem, mert nem kompatibilisek egymással. Fából vaskarikát csak a mesemondók tudnak gyártani, a valóságban nem így működnek a dolgok...