Valamikor fiatal koromban ebben a városban készült rólam egy portré. Kiváló művész, nagyon szeretni való ember rajzolta egy színházi előadás ideje alatt. A műterme a szomszédban volt. Amikor a szentgyörgyi színház itt játszott és megtehettem, jöttem az apámmal, hogy beülhessek hozzá, beszélgessek vele, hallgassam a citromfája alatt, a félig kész munkái közt. Lenyűgözött. Bejárt hozzá mindenki két jelenet közt, szünetben, előadás után. Gyakran állt a színfalak mögött, onnan leste a barátait. Amikor bejutottam a Főiskolára, nekem ajándékozta a képet, és sok sikert kívánt a pályámhoz, az életemhez.
Sok idő telt el azóta, de a legelkeseredettebb élethelyzetekben, elbizonytalanodott perceimben mindig felnéztem a képre. Onnan valami különös félmosollyal néztem vissza magamra. Azóta sem értem, azaz értem, és mégsem (hűha), hogyan tudta ilyen érzékenyen, pontosan meglátni és megmutatni a lényemet. Ez a kép a tükröm. Az arcomon ott van már az idő, de amíg felfedezek még valamit abból a régi tekintetből, mosolyból, mindig tudni fogom, hogy nincs nagy baj. Az évek során sokszor játszottam itt. Amikor nem várta a társulatot, aggódva érdeklődtünk, mi lehet vele? Minden színházi társulat barátja. Kosztándi Jenő.

Álldogálok a tornácon Kézdivásárhelyen, és eszembe jut a jókívánsága. Hány helyen megfordultam, mennyi minden történt velem, és most újra itt vagyok. Hosszú, sok mindennel megélt visszakanyarodás. „Na, Jenő bácsi, gondoltuk volna, hogy egyszer megint itt termek?”

A tegnap este pocsékul játszottam, valami baj volt az energiáimmal. (Hát profi az ilyen?) Tehetséges, jó emberek közt vagyok, a legjobbat érdemlik, tőlem is. És különben is! Érkezik Emő, elsőnek. Ügyelő, kellékes, súgó egy személyben, de ha nincs kávéd, azt is megoldja, és sok minden egyebet is úgy, hogy szinte még végig sem mondod... Teszi ezt komolyabb háttérrel rendelkező színházakat (ahol mindezekre külön ember van, nem is egy) megszégyenítő pontossággal, odafigyeléssel, jó szóval.

Lassan szivárognak be a kollégák, van, aki kijön cigarettázni. Nem emlékszem, mindig zöld volt ez az ajtó? Mindegy, már nem lehet bekopogni. Megyek, és előhívom a sunyin rejtőzködő energiáimat. „Jenő bácsi, igazán bekukkinthatna a kedvemért! Emő megmutatná, hová húzódhat meg”.

Én meg otthon, vetek egy pillantást a képre...