Nincs éppen háromméternyi, de nálunk is havazott. Éppen eleget, hogy a seprűt vagy a hólapátot elővegyük. Na, nem mindenki. Vannak, akik úgy gondolják, hogy minek elpucolni a havat, úgyis el fog olvadni. Ha addig is valakinek majd el kell mennie a ház előtt, hát majd ösvényt tapos magának, esetleg az úton közlekedik.
Annak idején, gyermekkoromban elképzelhetetlen volt, hogy hetente legalább egyszer, vasárnap reggel korán ne söpörjük fel a ház előtt az utat. Még azelőtt, mielőtt az emberek a reggeli misére mentek. Mert senki sem szerette, ha „megszólják a ház elejét”. A szomszédunkban egy idősebb özvegyasszony lakott, akinek sokszor besegítettünk. Igaz, húsvétkor és aprószentekkor elvárta, hogy megöntözzük, illetve „megaprószentekeljük”. Ezt is szívesen csináltuk, mert mindig bőségesen megkínált valamilyen finomsággal, aprópénzzel. Este mindig kinéztünk a kapu elé, hogy ha szükséges, sepregessünk.
Úgy látszik, hogy sok polgártársunknak nincsenek ilyen emlékei, kialakult szokásai. Van, aki a kapu mögé behúzódva elvárja, hogy majd csak kialakul az a fránya ösvény, a szemetet meg elfújja a szél vagy összeszedik mások. Még az is meglehet, hogy buzgón emlegeti azon lakók felmenőit, akiknek a háza előtt gázol a hóban, caplat a latyakban. Esetleg az egyszemélyes ösvény elején türelmetlenül várja, hogy a szembejövő érjen arra az elpucolt járdarészre, ahol anélkül tudják elkerülni egymást, hogy bele kellene gázolnia a hóba. Mert azért vannak ilyen helyek is.
Megkockáztatom, hogy az ilyen helyek azért többségben vannak. Lenne, ahonnan példát venni, akkor is, ha nincsenek ilyen tapasztalatai az embernek. Soha nem késő tanulni valamit.
SZAKÁCS BÉLA,
Sepsiszentgyörgy
