Az említett közvélemény-kutatás eredményeinek tanulmányozása nagyban hozzásegíthet ahhoz, hogy bárki megtanulhassa, miként válhat boldoggá, vagy legalábbis elégedetté. A nagyon boldogokról kiderült, hogy városon élnek, derűlátóak, önzetlenek, barátságosak és sokat nevetnek. Naponta rész vesznek a családi életben, nagy ebédeket rendeznek, nyáron kirándulnak. A „boldog nők” havonta legalább egyszer fodrászhoz, kozmetikushoz, mindannyian színházba, hétvégeken wellnessbe járnak, urai saját életüknek.

Na mármost, ha valaki boldog akar lenni, nincs más dolga, mint követni példájukat. Ha viszont nem akarunk túlzásokba esni és boldogságban lubickolni, csupán elégedetteknek mutatkozni, akkor követhetjük ez utóbbiak példáját, akikről kiderült, hogy nem foglalkoznak túlságosan sokat gyerekük nevelésével, és a városban is csak ritkán fordulnak meg barátaikkal vagy partnerükkel. Hetente bevásárolnak a családnak, de ruhát csak ritkán vesznek. (Gondolom a turkálókból). Nem sportolnak, kozmetikushoz, fodrászhoz nem járnak és nemigen utaznak.

Az előbbi két kategóriához tartozók estében nem igaz a mondás, hogy nem kell pénz a boldogságoz, mert nekik általában szép jövedelmük van. Pedig érdekes, hogy – meséli tovább a statisztika – a munkahely csak kilenc százalékukat teszi boldoggá, valószínű, másképp szereznek pénzt boldogságukhoz, nem munkával. Pedig a férfiakat a pénz, a pénzügyi függetlenség, a jó anyagi helyzet teszi boldoggá. A nők az utazásban, a szerelemben, illetve az élet apróbb örömeiben vélik felfedezni a boldogságot. Érdekes, hogy a férfiak három százaléka partnere, élettársa miatt érzi magát boldognak, a nők esetében viszont majdnem háromszor annyian, nyolc százalékuk állította, hogy házastársa teszi őt boldoggá. Lám-lám, a férfiak miatt sokkal több nő úszik a boldogságban, mint férfi a szebbik nem miatt.
A magukat boldogtalannak érzők viszont kis jövedelműek. Többnyire nagyobb városokban élők. Keveset nevetnek, viszont sokat sírnak. Jelentős részük diákok, munkanélküliek, részidőben dolgozók, nem házasok, nincsenek gyerekeik, de ez utóbbi problémákon végül is még aránylag könnyen lehet segíteni.
Az elégedettek és boldogok száma azért is lehet ilyen magas, mert mint a statisztikákból kiderült, a bruttó átlagkereset már eléri a 4658 lejt. Ha figyelembe vesszük, hogy magáncégek nagy része minimálbéren tartja beosztottjait, akkor az azt jelenti, hogy igen-igen sokan lehetnek boldogok amiatt, hogy az átlagbérnél sokkal többet keresnek.

Megyénkben jóval kisebb az átlagjövedelem, valószínű ezért most az illetékesek Sepsiszentgyörgyön külön közvélemény-kutatást szerveznek az itt lakók lelkiállapotáról. Még tiszta szerencse, hogy áttanulmányoztam az említett Ipsos közvélemény-kutatás eredményeit, mert a hét elején hozzánk is bekopogott egy közvélemény-kutató hölgy, aki hasonló kérdésekre kért választ, mint az Ipsos. És én már tudtam, hogy mit válaszoljak azért, hogy boldognak tűnjek, hadd egye a sárga irigység ellenségeimet. A szondázás, természetesen, szigorúan név nélküli volt. Kezdetben csak életkoromra volt kíváncsi a kérdező, amit – bevallom – eléggé szégyelltem bevallani. Voltak kérdések, melyek megválaszolásához külön megjegyzést is fűztem. Például egy kérdéskör arra vonatkozik, hogy EGY ország életében milyen szerepe van a bevándorlásnak? Ráírattam a kérdőívre, hogy válaszom kimondottan Romániára érvényes, mert szerintem minket ez egyáltalán nem fenyeget. Politikai irányultságomra is rákérdezett végül a hölgy, valamint az én és családom jövedelmére is. Mindenre bátran válaszoltam, csak mikor a végén még szerényen megkérdezte a pontos címemet s telefonszámom is, akkor jöttem rá: nem is olyan biztos, hogy annyira névtelen ez a közvélemény-kutatás. Ezek után még boldogabb lettem.

(Pontos cím és telefonszám a kérdezőbiztosnál).