Úgy látszik, ez a témakör – mármint a mifelénk alkalmazott műszaki csodák – is jó sok megírnivalót tartogat. Ezúttal is egy áram működtette készülékkel indítunk, teszünk egy érdekes kitérőt, hogy végül levonhassuk a következtetést (ha bárki e felvezető után arra gondol, most holmi esszé következik tudományosan megalapozott érvekkel, kiábrándítjuk: nem lépjük túl egy tényekre alapozott jegyzet kereteit).
Minap (este volt valójában, de bármilyen jól hangozzék, még a magyar kultúra napján sem írhatjuk, hogy „mieste”) egyik barátom telefonált, hogy baj van. Mondja, elmentek lányával kutyát sétáltatni, póráz, szájkosár, ahogy egy felelős gazdinak illik, és amint mendegéltek lefelé a Gyárfás Jenő Képtár előtt, egyszer csak a kutya elrepült. Ezen kicsit fennakadtam, mert barátom ritkán fogyaszt alkoholt, akkor is csak mértékkel, de gondoltam, majd csak elmagyarázza. Hát ki is fejtette: a kutyát „megcsípte” a villany, s lévén, hogy az állatok érzékenyebbek az embernél az áramütésre, azért ugrott olyan nagyot a szerencsétlen eb. Barátom szerint a helyből távolugrás rekordját is megdöntötte volna, holott a labradorokra nem a sportteljesítmények jellemzőek. Folytatja barátom, hogy telefonált is azonmód a villanyvállalatnak, de ott elegánsan kikosarazták, mondván, hogy a földbe süllyesztett világítótest, mely a kutya áramütését okozta, nem az ő tulajdonuk. Így hát kérése az, derítsem ki, hová, kihez folyamodhat a további balesetek elkerülése végett, hiszen nagyon nagy baj történhet, ha véletlenül egy alig tipegő kisgyerek tenyerel bele a kettőhúszba.
Másnap reggel hozzá is fogtam a nyomozáshoz. A polgármesteri hivatallal kezdtem, félsikerrel: a városé sem a lámpatestek, azokat a képtár felújításának kezdetén szerelték fel, következésképp a megyei tanács lehet a tulajdonosuk. Újabb telefon, a vezető tisztséget betöltő, műszaki dolgokban is jártas elöljáró elmondja, ugyan nem az ő hatásköre, de köszöni, hogy szóltam, máris értesíti az ügyben illetékes irodát. Pár perc, és hív is egy hölgy a hivataltól: pontosan melyik lámpáról van szó? Elmagyarázom: a képtár bejáratától a polgármesteri hivatal irányába eső elsőről. Köszöni ő is a tájékoztatást, ígéri, szakembert hívnak, én meg arra kérem, tájékoztasson a „kivizsgálás” eredményéről.
Közben napok teltek el, majdnem egy hét is, de tájékoztatást nem kaptam. Felhívtam hát a hölgyet a hivataltól: sikerült elhárítani a hibát? Ekelt-mekelt szegény a vonal túlsó végén, végül kibökte: neki nem szabad nyilatkoznia. Hát kinek szabad? Talán az elnök úrnak. Na, ilyesmivel csak nem fogom a megye első emberét zaklatni, válaszoltam, és bosszúsan letettem a telefont.
Hát így állunk, feleim. Adott egy öntudatos polgár, aki ahelyett, hogy legyintene az egész áramütéses dologra, próbálja elejét venni egy esetleges szerencsétlenségnek. Adott egy hivatalnok, aki lehet, hogy intézkedett, de az is lehet, hogy nem, erről azonban nem szabad nyilatkoznia. És adott egy hibás lámpatest, nem lehet tudni, továbbra is potenciális veszélyforrásként díszelegve a főtéren, vagy sem. De leginkább adott egy nagyon csúnya jelenség, éspedig a közpénzből felelőtlenül végzett, silány minőségű munkálatoké. Példákat lehet sorolni számtalant, ha csak a villany témájánál maradunk: az Erzsébet park felújítása után évekig nem működött rendesen a közvilágítás, a Vitéz Mihály téren meg egyenesen paródia, ami van. De az út- és járdajavítás is sok kívánnivalót hagy maga után, e téren talán legjellemzőbb példa a „szentgyörgyikum” kategóriába tartozó „zongorázó” gyalogos utaké. És ha már a képtárról esett szó előbb, felemlíthetnénk az alig néhány éve felkent, máris hámló festéket, de szóvá tehetünk egy annál veszélyesebb, most aktuális gondot is: az épület tetejéről – a hófogók ellenére – szép nagy darabokban hull az olvadt hó az arra járók fejére.
Példázatokból egyelőre elég ennyi, bár – hogy némi irodalmat is csempésszünk írásunkba – Tamkó Sirató Károly népszerű gyerekverséből idézhetnénk: tovább is van, mondjam még? Hát mondjuk még, nem sokáig, csak míg szavainknak foganatja lesz.