Amikor Ady Endre 1919. január 27-én reggel a Liget Szanatóriumban, kéthetes kórházi szenvedés után nyolc óra tájban meghalt, már csaknem teljes pontossággal készen voltak azok a térképek, amelyek a történelmi Magyarországot az afrikai vagy a dél-amerikai törzsek földjeihez hasonlóan vagdosták darabokra, tekintet nélkül az ott élők nyelvi, kulturális határaira, történelemalakító örökségére.
Majd rövidesen a „csak az elnémított indián a jó indián” mondathoz hasonló jelszavak és elűzésprogramok hálóiba vonták az elvakult érdekek szerint meghúzott határok mögött védtelenné vált magyarságot, új békétlenségek és harcok tűzfészkeit ültetve el itt és ott a lelkekben.
Mindezzel Adynak már csupán a halotti maszkja nézhetett szembe. Ahogyan a maradék ország belső válságainak és a rászakadó terrornak Trianont tetéző gyilkos – és öngyilkos – merényleteivel is. Ám a halotti maszk már a január 29-i, a Kerepesi úti temetőben történt – riadt és háborgó tömegeket odahívó – búcsúztatás után elsodródott a múzeumokba. A katasztrófákkal szemben az immár a testet elengedő pőre költői örökség is hatalmas szembeszegülésnek bizonyult.
Szervátiusz Tibor ennek az erőnek és bűvöletének a tudatosítására ölelt magához kolozsvári házának kertjében – a szétvagdosott és másoknak juttatott földek e kicsiny darabkáján, a nemzeti történelem új válsághelyzetében – egy négymázsás, fekete andezit szikladarabot, s kezdte kifaragni rajta – 1956 és ’69 között – Ady Endre arcát. A történelmi haza egyik fókuszában felizzó, a legkeményebb vulkanikus kőből faragott fekete bálvány: az Ady-fej mágikus ereje rövidesen a világ minden magyarul beszélő pontjáról magához húzta a tekintetet. Szervátiusz Adyban – szétvert és szétbitangolt nemzetének – az időt és a népet újra egyberántani képes szellemi centrumát alkotta meg. Ez a középpont nem is a Kárpát-medencében: magában az időben, a történelemben áll. S ellenszegül, biztat és kitart minden új kataklizma, sanda szándék, pofon, külső és belső szélhámosságok közepette.
Innen néz rá az Adyt időről időre rugdosókra is. Akik a mindenkori jelen kényelmes karosszékeiből emelnek körmöket, fogakat, ceruzákat – olykor séta- vagy nádpálcákat is – a háborgó tenger fölött álló, annak vad erőit térképező és elemző s felismeréseit nemzetének kendőzetlenül odakiáltó ember ellen. A nemzetet – és a modern személyiséget – kivételesen felrázó önismeret ellen. Mindez nem Adyt sebzi, hanem a kisszerűség puccsait leplezi le. Azt a magatartást, amelynek a felszín kell, a cirkusz, a vádbeszédek új és új parádéja: tegnap Krúdyval, Weöressel, Németh Lászlóval, ma Illyéssel, Adyval, holnap, meglehet, Radnóti Miklóssal és József Attilával szemben.
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán.”
Szervátiusz Tibor vulkanikus portréjából ugyanaz a vallomás néz, mint amit Nagy László Adyról írott kulcsmondata megfogalmaz: „Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az isten repülőjét.”
Jánosi Zoltán (Magyar Napló)
