Volt egyszer egy vénséges vén öregember, alig látott, süket volt az istenadta, és a térde is reszketett. Ebédnél alig tudta a kanalat kézben tartani, kiloccsantotta a levest az abroszra, és a szájából is visszalottyant valami mindig.
A fia és a menye fintorogva fordultak el tőle, és végül is a jó öreg odaszorult a kemence sarkába, ott eddegélt, agyagtálacskáját az ölében nyugtatva, és mert elég szűkösen mérték eledelét, időnként az asztal felé pillantott és szemét elfutotta a könny. Egyszer reszkető keze még a tálacskát sem tudta tartani, a földre pottyant és darabokra tört. Szidta is a fiatal menyecske, ő azonban szót sem szólt, csak sóhajtozott. A menyecske akkor fatálat vásárolt neki néhány garasért, hogy egyék abból, jó az neki.
S hogy így üldögéltek ebédnél, látják, amint a négyéves kisunoka a földön egy deszkácskából valamit eszkábál.
– Hát abból mi lesz? – kérdezte az apja.
– Kisvályú – válaszolta a gyerek. – Ebből esznek anyuka és apuka, ha én majd nagy leszek.
Az asszony és az ember egymásra néztek, lassan megeredt a könnyük. Újra az asztal mellé ültették nagyapót, és attól kezdve mindig velük együtt evett, nem szóltak egy szót sem, ha kiloccsantotta a levest.
