Demeter J. Ildikó
Románia centenáriumi évében (legalábbis abban, amelyet a köztudat így tart számon, noha a történészek egy része – köztük a szakmán kívül is elismerésnek örvendő Lucian Boia – az úgynevezett „kis” egyesüléstől, azaz 1859-től számolja a román állam létrejöttét) összesen hatévnyi késést halmoztak fel a vonatok, átlagsebességük pedig – ha ugyan a 21. században lehet egy óránként 30–40 kilométeres távot leküzdő gépesített közlekedési eszköz esetében sebességet emlegetni – inkább a „nagy” egyesülés korához közelít. Rosszkedvünkben azt is mondhatnánk, hogy száz éve semmi nem fejlődött a román vasutak háza táján.
De nem lenne igazunk, mert 2016-ban és 2017-ben még nyolc és fél éves késést mért a szállításügyi minisztérium (Olaszországban ugyanakkor évi 11 percet!), noha néhány évtizeddel ezelőtt sikerült gyorsabbra is váltani; csak mostanában lassítunk megint. Sepsiszentgyörgyről Kolozsvárra manapság hét órát megy egy vonat (ha nem késik), s ha ehhez hozzáadjuk a városból az állomásig, illetve az állomástól a célig tartó utat, kétszer annyi időt kapunk, mint ha autóval mennénk. Pedig autópályánk sincs, arrafelé csak két, egyenként nagyjából 14 kilométeres szakaszon lehet felvenni – egy-egy bő negyedórára – a 130 kilométeres sebességet. Ezért túlzsúfoltak a közútjaink! És nem a csigatempó az egyetlen gond: vakációk idején, ünnepek táján hetekkel előre elfogy minden jegy, vagy kétszer annyit adnak el, mint ahány hely van, mert mintegy 300 vagon hiányzik a személyszállításból, és tavaly mindössze két újat sikerült vágányra állítani. A legnagyobb baj az, hogy már biztonságosnak sem számít a vasúton való utazás: tavaly, tavalyelőtt több személyvonat is kisiklott – s csak a szerencsén múlott, hogy emberéletben nem esett kár –, részeg masiniszták okoztak balesetet, mozdony gyúlt ki, sínek fagytak el vagy melegedtek túl, hogy a viharos időjárás által okozott fennakadásokról ne is beszéljünk.
A kilátásokról kellene beszélni, csakhogy nagy a csend az illetékesek háza táján. Még az sem ismert, hogy mekkora az állami vasúttársaság vesztesége (tíz hónappal ezelőtt napi egymillió lejt meghaladó összeggel számoltak csak a személyszállításnál), a korszerűsítésről pedig 2018 szeptemberében annyit közölt az akkori tárcavezető, hogy évente átlagosan 12 kilométernyi vasútvonalat állítanak helyre, miközben 350 km megy tönkre. Az egész hálózatnak mintegy 70 százaléka már menthetetlenül elöregedett, és minél tovább késnek a felújításával, annál több pénzbe fog kerülni. Ami sehol sincs, mert a jelenlegi – ideiglenes – szállításügyi miniszter, a mindenhez értő Rovana Plumb az európai alapok lehívásáért felelős tárca élén vajmi keveset mutatott fel. Csak ígéretek vannak, de ezekről tudjuk, mennyit érnek. Azt nem tudjuk, hogy min fogunk közlekedni úgy tíz év múlva ebben a lerongyolódó országban.
