Nem mondok újat azzal, hogy törékeny az életünk. Azzal sem, hogy mindenkinek megvan a maga, erre a létre megszabott ideje. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy mind kilépünk innen egyszer. Én akkor is napok óta szomorú vagyok, és nem hiszem el, ami történt.
Ötödikes vagyok. A barátnőm valamiért megharagszik rám, és nem áll velem szóba. Reggel órák előtt nem köszön, átnéz rajtam. Szép barna szeme van, kicsit mindig szomorkás mosolya. Szemrebbenés nélkül megy el mellettem. Eltelik így egy hét, majd kettő, én szenvedek, az anyám felhívja az ő édesanyját, jóban vannak. Irány hozzájuk ezt megbeszélni!
Most köszön, mert muszáj, de fagyosan néz, a kikészített tejcukorkákkal sem kínál. Az anyukák elvonulnak a konyhába „meglelkizni” (sejtem, hogy ilyen szó nincs) a problémát, mi csak ülünk. Mai napig nem tudom, hogy mit beszéltek, csak arra emlékszem, hogy amikor visszajönnek mi már önfeledten vihorászunk a széttolt fotelek mögött, a tejcukorkák elfogytak. Micsoda boldogság, visszakaptam a barátnőmet! Együtt járunk színjátszó körre, együtt játszunk A gyufaárus kislányban. Ő a baba, rózsaszínű ruhában lép ki egy kirakatból, olyan gyönyörű, hogy szinte a szöveget is elfelejtem. Együtt veszünk részt irodalmi olimpiászon, ő eljut az országos döntőig, nem véletlenül. Én iskolát váltok, de nem szakadunk el egymástól. Korát meghazudtoló, remek verseket ír, siet hozzám, hogy elolvassam. A tizennyolc éves születésnapomra ikebanát készít nekem, a város másik végéből hozza a kezében egy fekete kerámia vázában. Egyetemi nyári szünetben tűzpiros ruhában libben be hozzám, nádszálkarcsú, gyönyörű. Mélyről néz a hatalmas barna szemével, és kicsit szomorkásan mosolyog. Tele van titkokkal, mint mindig... Éjszakára ott marad, mint gyerekkorunkban nemegyszer. Egyetem után más városokba költözünk, amikor sok év után újra találkozunk, már családunk van.
Újabb évek telnek el, csak annyit tudok róla, hogy Budapesten él, megbecsült egyetemi tanár, író, szerkesztő. A Facebookon „találkozunk” újra. Ugyanolyan szép, ugyanaz a mélyen ülő tekintet, enyhén szomorkás mosoly. Csupa titok. Két napja ért a halálhíre. Két napja döbbenten gyászolunk régi barátok, ismerősök. Csak róla beszélünk a világ minden pontjáról. Értetlenül, letaglózva, dühösen, szomorúan. Különleges lényével mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Sajnos, egyre gyakrabban érnek veszteségek bennünket, de vannak emberek, akik kivételes csendet hagynak maguk után. Akkor is, ha egyszer csak kimaradtak az életünkből. Mert a velük töltött idő elemi erővel égett bele a lelkünkbe, tudatunkba.
Vigyázz magadra, drága barát! A különlegességedre, megfejthetetlen titkaidra ott, ahol épp most vagy...
