Korunkban a régi megoldások a legtöbb esetben egyszerűen nem működnek, és a fiatalok rákényszerülnek arra, hogy új utakat keressenek. Milyen nehézségekkel kell szembenéznie ma egy munkavállaló házaspárnak? Megvannak-e az erőforrásaink, hogy egyensúlyban tartsuk életünket a munka és a család világa között?
Talán enyhe kifejezés azt mondani, hogy manapság átmeneti korban élünk. Sok esetben inkább válságról vagy egyenesen káoszról kellene beszélni, mert a világ olyan gyorsan változik körülöttünk, hogy csak nagy nehézségek árán tudunk alkalmazkodni. A szüleinknél látott minták már nem vagy csak részben működnek, ott tartunk, hogy nekünk kell kitalálnunk saját életünket, és ebben nem mindig állunk a helyzet magaslatán.
Nemrég olvastam egy orvos házaspárról, akik hat gyermeket neveltek fel, és mindketten megmaradtak az orvosi pályán. Az, hogy gyermekeik legyenek, és hogy több is, természetes volt számukra, mint a friss levegő és a napfény. A férj megszerezte a szakorvosi vizsgát, és utána otthon maradt másfél évre, hogy a felesége visszamehessen a gyógyításba, és ne jöjjön ki a gyakorlatból. Aztán megint cseréltek, és később, az évek során ismét volt egy olyan változat, hogy napközben az apa volt otthon a cseperedő nemzedékkel. Emellett arra is futotta idejükből és energiájukból, hogy kapcsolatot tartsanak más családokkal, sőt, az egyházi közösségükkel is. Mindezt változó lakáskörülmények között, jobbára tömbházlakásban, távol a szülőktől, megküzdve a nehézségekkel és néha egymással is. Hétköznapjaink hősei. Hogy csinálták?
A mai apákat reggel a munkaerőpiac elviszi, mint egy citromot, kettévágja, jó alaposan kifacsarja, majd valamikor késő délután, de inkább estefelé visszadobja a maradékot a feleségének és gyermekeinek. Aztán másnap reggelre már újra azt várják, hogy ismét „lédús gyümölcs” legyen.
Az anyáknak sem jobb a sorsa, ha munkába állnak. „Meggyőződésem, hogy a modern ember a kapcsolatok vértanúságát éli. Amikor otthon voltam gyermeknevelésen, sok kapcsolatot tudtam kézben tartani. Most, hogy ismét dolgozom, sokszor kell nemet mondanom. Ez feszültséget okoz bennem, mert fontosnak tartom, hogy egy család ne zárkózzon be. Szinte művészet megtalálni az egyensúlyt, hogy meglegyen a belül való élet, az intimitás, amiből aztán tudunk adni másoknak is” – írja egy nemrég munkába állt édesanya.
A változáshoz bátorságra van szükség. Képesnek kell lenni arra is, hogy korlátokat szabjunk az egész embert bedaráló munkahelyi hajtásnak. Meg kell tanulnunk nemet mondani, vállalni annak kockázatát, hogy ezért hátrányok érnek.
Az egyik pedagógus anya a munkába állástól számítva három évig így tudott nemet mondani az osztályfőnökségre és az iskolai előléptetésre. Férje, aki gyakran járt hivatalos küldetésekbe, úgy rendezte a dolgait, hogy a családját, gyermekeit is magával tudja vinni ezekre az utakra, s a munkaprogram után együtt lehetett a család. Egy érett házaspárnak tehát elvileg megvan a képessége arra, hogy a családot érintő hatásokat egyensúlyban tartsa, ha párbeszédben, jó kapcsolatban állnak egymással.
Az egész ország, az egész modern társadalom problémája, hogy a munka elvon a családtól. Erre megoldást kell találni. Ugyanakkor a gazdasági szféra is válságban van. Ha igaz, hogy a bizalmi tőke, a kapcsolati tőke kiemelten fontos a gazdaság működésében, akkor új, partneri viszony kialakítására kell törekedni a családi és gazdasági szféra között.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
